Megtanulni, elfogadni...

Legbenső félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk.

Legbelső félelmünk az, hogy hatalmunk nem ismer mértéket.

Nem sötétségünk, hanem ragyogásunk ijeszt leginkább.

Azt kérdezzük magunktól: Ki vagyok én, hogy csillogásommal másokat elkápráztassak?

Miért ez a kishitűség?

Isten gyermekei vagyunk. Ha kicsinyek maradunk, azzal nem szolgáljuk a világot.

Senki előtt nem nyitunk új utat azzal, ha törpévé tesszük magunkat, nehogy mások elbizonytalanodjanak mellettünk.

Arra születtünk, hogy kinyilatkoztassuk a bennünk lakozó Isten dicsőségét.

Mert ő nemcsak némelyikünkben, de mindegyikünkben ott lakik.

Amikor engedjük világítani saját fényünket, önkéntelenül lehetővé tesszük másoknak, hogy ugyanezt tegyék.

Amikor megszabadulunk félelmünktől, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat.

(Marianne Williamson)

“Megkaphatsz bármit, ha eléggé akarod. Csak olyan túláradó lelkesedéssel kell akarnod, amely kitör a tested fogságából és eggyé válik a mindenséget teremtő erőkkel.” (Sheila Graham)

“Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! A törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk.”
(Mark Twain)

“Ha ma nem izzadok meg, holnap a könnyeim áztatnak majd.” (MMA)

“Ne várj, a legjobb alkalom soha nem fog elérkezni. Kezdj hozzá ott, ahol éppen most vagy, és használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat útközben úgyis meg fogod találni.” (Napoleon Hill)
 

“Az optimista két garassal a zsebében is úr. A pesszimista tele páncélszekrénnyel is senki.” (André Kostolany)

“Milliók és milliók hiszik azt magukról, hogy szegénységre és kudarcra vannak “kárhoztatva” valamilyen megfoghatatlan erő hatásának következtében, amelyre – meggyőződésük szerint – nincsenek befolyással. Ők maguk “szerencsétlenségük” létrehozói, méghozzá azokon a negatív gondolati impulzusokon keresztül, amelyeket a tudatalattijuk “felvesz”, és a nekik megfelelő ekvivalensekké változtat.” (Napoleon Hill)

“Sosem tudhatod milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel eredményük sem lesz.” (Mahatma Gandhi)

“Hasonlítsd össze magad a jobbal és elégedetlen vagy, de hasonlítsd össze magad a legrosszabbal és máris több vagy az elégnél.” (kínai közmondás)

“Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!”

(Les Brown)

“Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.”

(Veronica A. Shoffstall)

Magáért beszél...

Anti-emotional?

Egy kőszívű, érzéketlen nő lennék? Mostanában kezdem azt gondolni, hogy igen.

Képtelen vagyok ragaszkodni emberekhez. Helyekhez, tárgyakhoz annál inkább ragaszkodom mondjuk. Azok nem tudnak megbántani. De ha elkezdek ragaszkodni egy emberhez azzal együtt jár a csalódás, fájdalom, szenvedés. Könnyek és sok-sok kín.

Nem tudok úgy nézni egy emberre, hogy ne félnék előre attól, hogy egyszer nem lesz az életem része, akár barát,barátnő, társról legyen szó. Eszeveszettül félek attól, hogy megszeressek valakit, akit a szívem minden szeretetével árasztok el és az a valaki előbb utóbb összetöri ezt a hatalmas szivet, ami már így is sérült eleget, pedig nagyon féltve őriztem és ritkán engedtem neki,hogy szeressen. Mégis összetört...lehet saját magam törtem össze...az is lehet,hogy én tettem ilyen törékennyé a túlzott dédelgetéssel. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a szív él-hal azért, hogy végre letépjék róla a lakatot -ami alá elzártam, hogy ne sérülhessen-, mert azzal, hogy elzártam attól, hogy ne szeressen attól is elzártam, hogy szeressék. Felgyülemlett benne sok évnyi szeretet, amit adhattam volna akár a természetnek is, csakúgy mint barátoknak, de én még azoktól is sajnáltam...és ez a sok-sok visszafojtás hatalmas energiává gyülemlett a szívemben. A gát,amivel az útját eltorlaszoltam kezd megrepedezni. És meg is kell repedjen, mert nem normális, amit műveltem vele. Visszafogtam azt, ami éltetett is volna egyben...most meg nagyobb galibát okoz a "jó szándékú" elfojtásom, mint hittem.

"Semmit ne erőltessünk... A lényeg hogy minden megy magától és minden idővel bekövetkezik. Ha nem az életünkbe való és mi még is megtartjuk, akkor is ki fog esni egyszer, csak később. Ha oda való és elküldtük úgy is visszatér. Szóval nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Aki az életünkbe való az ott lesz, aki nem, az egyszer eltűnik."

"Az ember életében legalább egyszer nagyon szerelmes...van, hogy többször is. Minden szerelem elmúlásával az emberi szív kevésbé tud már szeretni. Minden ember törekszik a szerelemre. Valamilyen formában. Szerelmesek leszünk fákba,virágokba,országokba, életérzésbe,stílusba...nagyon sokféle szerelem létezik a Földön és mind közül egyetlen egy szerelem "gyilkos". Ha a szerelmet egy olyan csodálatos ember iránt érezzük, akiért bármit megtennénk. Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor rá kell jönnie, hogy elcseszte és a férfi vagy nő, akit szeret már nem tudja őt szeretni. Ilyenkor van az a pont, amikor a szerelmes szív megnyugszik,megbékél és elfogadja, hogy a hibáinak a következményét vállalni kell és rá kell jönni arra, hogy a férfi vagy nő akit, addig a percig mennyire imádott más oldalán talán boldogabb lenne. A szerelmet az ember nem választja, hanem kapja valamilyen felsőbb hatalom ajándékozza. Mit ér a szerelmes szív, ha pusztán múló parányi ideig szerethet? Semmit. Várni valakire, akit az ember szeret egyszerre csodálatos és kínzó érzés. Várni a csókjára, a szavaira...a szerelmére. Ha valakit igazán szeretsz el kell engedned és, ha ő is igazán szeretett téged ebben a sívár gyötrelmes életben, akkor visszatér hozzád, mikor elkezdi gyötörni a hiány, megőrül egy kedves szóért tőled. Ő akkor visszatér és virágokkal ülteti teli kopár szíved kertjét! El kell engednünk szívünk kicsi fehér galambját és várni, hogy visszarepül-e hozzánk! Létezik igaz szerelem? Igen létezik. Az igaz szerelem az, amikor egyikünk hajlandó lemondani a saját boldogságáról azért, hogy szívének legkedvesebb teremtménye boldogan élhessen."

Csak a tűz kell...

nincs szív és

 

"A tükröd leszek, hogy lásd ki vagy, hogyha nem látnád."

Nagyon foglalkoztatnak a tekintetek...szeretek a szemből levonni fontos következtetéseket magamnak, mert mindennel lehet játszani a szemen kívül. A tartással, gesztikulációval, távolsággal, mosollyal. Mindezek manipulálni képesek. De a tekintet az más tészta. Abban minden kristály tisztán olvasható.

Ha mérgesek vagyunk elszürkül a szemünk, de legalábbis megváltozik a szine.

Ha sírunk, vörös.

Ha mérgesek vagyunk, szúr.

Ha közömbösek vagyunk, üveges,üres.

Ha kívánunk valakit,akkor igéző, mondhatni "üzenet nélküli".

És ha szeretünk, akkor szelíden símogató. Az imádat lángja ég benne. Könnybelábad!

Az utóbbi kettő a legérdekesebb számomra.

"Egy tükröt keresünk. Tiszta és igaz tükröt. És ha szerelmes vagyok tudom, hogy felragyog benne a képem."

Aki ismeri ezt az idézetet és a magáénak érzi, az tudja miről beszélek. Tudja, hogy a cél, hogy egy ilyen tükörrel találkozzunk. 

Olyan emberre vágyakozunk a legtöbben, akinek a tekintetében egész nap boldogan fürödhetünk, sütkérezhetünk. Amiből süt ránk a szeretet és a tűz, amivel értünk lobog. És természetesen úgy a jó, ha a mi szemünkben is ilyen láng lég a másik iránt. És, hogy miért fontos, hogy meglássuk magunkat a másik tükrében? Hogy miért jó, ha magunkat látjuk és keressük a "tükrünkben"? Mert akkor biztos, hogy a mi "tükrünk" az tényleg minket lát. A valódi bensőnket...a ruhátlan valónkat. És ez a leghatalmasabb bók, amit bárkitől kapni lehet. Hogy annak lát minket, akik vagyunk és így szeret.

Viszont vannak pillanatok, mikor az ösztönök elhatalmasodnak az emberen és a másikat elveszti a látóköréből...és már nem a lényét látja, hanem csak a testet. Ilyenkor meglátjuk a másikban az állatias, ösztön erejű szükségleteket kiülni a szemükben. És ez leblokkolja az embert...mert bár az is ő, akit a másik megkívánt, de akkor csak a testét akarják és az kinek elég, hogy csak ennyit akarjanak belőle? Mi nők, mi azt akarjuk, hogy az egész lényünket: lelkünket, testünket akarja a másik...és mégis hányszor találkozunk össze éhes férfi szempárokkal...Csak a férfiak ezt észre sem veszik magukon. És mi nők lehet, hogy ideig-óráig vadítónak tartjuk, hogy egy ilyen szempár fürkész minket, mégis attól olvadunk el, aki nem az ösztönöktől megittasult szemmel tekint ránk, hanem aki a szerelemtől, elfogadástól ragyogóval néz vissza a mi tükrünkbe...

nincs Szerelem..."

Szerelem kell...

Megtanulni a leckét...

Az élettől mindig újra és újra megkapom ugyanazokat a leckéket, mert nem tanulok a hibáimból.
Hiba...nagy hiba nem tanulni belőlük, főleg, ha már többedzserre meg kell tapasztaljam ezt a kellemetlen, gyötrő érzést.
Ezúttal az a lecke, hogy nem szabad kishitűnek lenni!!! Sohasem! Mindent el lehet vele rontani. Még a legszebben induló, már-már álomba illő dolgokat is.
Nem szabad semmi jót megkérdőjelezni. Sem úgy, hogy "Ez tényleg velem történik? Nem tévesztette el vki a "címet"?" Sem úgy, hogy azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg mindazt, amivel az élet nagy kegyesen megajándékoz. Mert aztán jönnek a kérdőjelek, aztán az azokra adott negatív válaszok,hiszen a jót nem tudjuk feltételezni magunkkal kapcsolatban...és már kész is a "tragédia...pedig happy end volt készülőben. Csak nem mertünk hinni a boldog folytatásban...így a történetet mi magunk tereltük negatív irányba.
Szóval tanulság: Elfogadni mindent gondolkodás nélkül, amit nekünk ad az élet! Elfogadni, és nagy hálát érezni azért, hogy velünk esett meg ez a nagy szerencse.

Ez szépséges

http://www.youtube.com/watch?v=mXuzLRVi6qk

There's something inside you...its hard to explain

Emlékezni egy pillanatig...

 

Szeretem a halottak napját. Lehet, hogy kicsit groteszkül hangzik ez, de akkor is így van.

Akinek vannak szerettei a temetőben és gyakran látogatja őket az tudja, hogy még ha érzelmekkel megtelve is megy ki hozzájuk, akkor is személytelen egy temető. 

Érezni az ott nyugvó sok-sok lélek csendes jelenlétét. Ott pihennek. Látnak mikor imádkozunk, mikor sírunk, hallják a gondolatainkat. Kicsit nyugtalanító a dolog. Ettől függetlenül mégis szeretek csak úgy szimplán is kijárni oda. Megnyugszom kint. Sokszor megyek ki csak úgy, hogy kitisztuljanak a gondolataim a kintlét alatt. Néha kérem apu tanácsát, áldását, vagy épp a segítségét. És legtöbbször megújulva lépek ki a temető kapuján, mintha erőt kaptam volna. Mintha jobban értékelném az életet.

És az ilyen napokon, mint ma is...ami az Ő napjuk, egyszerűen szomorkodás helyett mérhetetlen béke és szeretet tölti el a szívem, mikor a temetőbe lépek.

Mindig este megyek.

A sírok  pislákoló fényben úsznak. Olyan akár egy mese. Az emberek meghitt kupacban állnak a rokonokkal, családjukkal, akik ha máskor nem is, de ilyenkor hazalátogatnak. És ez olyan szép...

Idén volt először, hogy egyedül mentem ki halottak napján a temetőbe. Egyéb napokon kizárólag egyedül szeretek oda menni, de ilyenkor a családommal szoktam, mert ez olyan program, ahova az ember a szeretteivel megy. De idén mindenki máskor ment ki, így egyedül maradtam.

Kicsit félve is vágtam neki a temetőnek, de amikor kiértem egyszeriben elszállt minden magányosság érzetem, minden félelmem. 

Az a sok fény a sírokon! Szinte minden síron volt most gyertya! És - pedig már sötét volt- az a sok ember!

És akkor eltűnődtem azon, hogy milyen jó, ha az embert ennyien szeretik. Volt sír, ami roskadásik tele volt gyertyával. Apué is ilyen volt...És elmerengtem azon, hogy a gyertyák jelképesek. Minden egyes gyertya egy ember kedves emléke az ott fekvőről. És ez a gondolat olyan megnyugtató. Hogyha tényleg így van, akkor milyen sok ember emlékezhet még mindig a másikra.

Ez az emlékezés napja. A szép emlékeké. Régebben a fájdalomra gondoltam csak, ami az emberek elvesztésére emlékeztet, de idén azt gondolom, hogy ez egy boldog ünnep, mert az ember a szépre próbál emlékezni ilyenkor és nem a rosszra...

Elvarázsolt pillanatok...

Vannak időszakaim, mikor csak úgy vagyok...se suli, se munka, se programok, se baráti találkozók, se udvarlók...szóval csak egymagam és a kutyám vagyunk.

Igazából ilyenkor a napjaink csak úgy elmúlnak, mintha nem is történne semmi. Ilyenkor azt se tudom milyen nap van, mi történt pl 14-17 óra között és ilyenek...az idő csak úgy vánszorog. Ilyen napokon a kutyám sétáltatása még a legjobb program, mert sétáltatás közben nem csak úgy mélázgatok, hanem szó szerint átzuhanok a kis világomba, ami a fejemben van.

Biztos sokan szórakoznak olyan dolgokkal, hogy elkezdenek a fejükben úgy beszélni, mintha egy film vagy könyv elbeszélője lennének, vagy épp egy rendező. Szebben fogalmaznak, tagoltabban beszélnek. Én ilyenkor próbálom a dolgokat másként nézni, mint ahogy még sosem próbáltam, próbálom leírni milyenek a dolgok, hogyan érzékelem őket és ilyenkor hirtelen elcsodálkozom, hogy miközben épp a rakparton sétálva a Margit-szigetet nézem és próbálom leírni az őszi fák szépségét, aközben észreveszem, hogy már lehullottak a fa levelek és ez milyen iszonyatosan gyönyörű. És mikor a gyönyörtől való elaléltságomban felnézek magasabbra észreveszem, hogy egy halom sárkányrepülős repül az égen, akiket addig madárnak láttam, olyan messze voltak, de most hogy megálltam (pedig sosem szoktam ilyet csak úgy,az utcán) látom, hogy ezek ott ugrálnak valamelyik budai hegyen.

És fura, de ahogy nézegettem a fákat és a sárkányrepülősőket azt éreztem, hogy ha hirtelen két dolgot is észrevettem és szebbnek láttam, mint általában, akkor lehet, hogy több szép dolog is van, mint amiről eddig tudtam. És igen! Körbenéztem és -mint a filmekben- azt láttam, hogy a rakparton a velem szembejövő emberek mind kéza kézben járó párok, akik mosolyogva beszélgetnek, vagy kutyagazdik, akik a kutyájukkal boldogan sétálgatnak. Aztán odaértem a Szent-István parkhoz, ami meg tele volt az utolsó nyárias őszi napon még gyerekekkel és családjukkal...és ez a sok minden, ami hirtelen elém tárult olyan boldogsággal töltött el, hogy hirtelen azt éreztem, hogy a világban rend van, és boldogság. És hogy ehhez csak szem kell, hogy észrevegyük. És hálás vagyok az ilyen sétákért, amit Morisnak köszönhetek, aki miatt nagyobb köröket teszek, mert így van lehetőségem néha meglátni másokat is és nem csak a saját problémáim közt mártírkodonom és taglalni részletesen a fejemben, hogy én miért vagyok ekkora szarban, és hogy miért pont én nem lehetek boldog...

Szóval, ha még gyakorolonom is kell sok-sok séta alkalmával, hogy figyeljem az embereket ahelyett, hogy magamba süppedve elmenjek szép dolgok mellett, akkor is legalább tudom, hogy néha nyitott szemmel járok :-)

Válassz egyet!

 
Nos, ismét válaszút elé érkeztem. Nem annyira az élet, sokkal inkább én magam döntök úgy, hogy itt az ideje bizonyos dolgoknak. Most a változásnak jött el az ideje. És igyekszem magam szigorúan döntésre késztetni, mert pár napja, mikor betöltöttem a 24-et elmerengtem ismét, hogy még mindig nem tart semerre az életem.
Ez nem nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit csak vegetálok, hanem azt, hogy semmi érdemlegeset nem végzek annak érdekébe, hogy végre letegyek valamit az asztalra és előrelépjek egyet, vagyis valóra váltsam szépen lassan az álmaimat (mert abból jó sok van) :-)

Szóval úgy döntöttem, hogyan elegem van abból, hogy 24 évesen úgy viselkedem, mint egy tini, aki nem tudja merre menjen az életben. Szépen kezembe kell vegyem a dolgokat. Csak az a kérdés melyik álmomat kezdjem el követni?

Sosem kicsiben gondolkodtam, hanem mindig jó nagyban, ami már-már irreális célokhoz hasonlít, ezért már a kezdésnél megijedtem és neki sem rugaszkodtam, hogy valóra váltsak egyet is. De ennek most véget kell vetnem. Na de mégis melyik álmot válasszam, és hogy döntsem el, hogy azzal érdemes-e kezdene? Na és hogyan kezdjem?

Lehet listát kéne írnom róluk, aztán szépen sorba prot és kontrát sorakoztatni fel köréjük és úgy dönteni. Nem is tudom....Semmi kedvem dönteni. Ez az, ami sosem változik. Egy nemtörődöm, kis lusta, beszari liba vagyok. Az elhatározásig eljutok, de a megvalósítás gondolatától már összecsinálom magam. Jajj, pedig kifutok a határidőkből. Határidőkből, amik a dolgaimmal járnak és határidőkkel, amiket magamnak szabok ki. De mániákus Pató Pál vagyok. Rúgjon seggbe valaki!!!

Ez az idézet nemrég talált rám és azt hiszem mindenhova ki kéne ragasztanom, hogy tudatosuljon bennem:

" A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt."

Jövőre ott leszek, az tutti :-))

http://www.youtube.com/watch?v=VnExbQTKKGM

Believe in Faeries ~§~ The Celtic Harmony

Idővel...

http://www.youtube.com/watch?v=lSrTmnrURuw
Fatboy slim- Right here, right now

Van, hogy nem tehetünk semmit, mert bármelyik utat is válasszuk, bizonytalannak és ingatagnak tűnik...Valaki arra esküszik,h induljunk el egyen...lehet, hogy ezt kéne tenni. Én viszont most az időre bízom a döntést és reménykedem abban, hogy minden jól alakul, úgy ahogy szeretném.
Végül is ez is egy lépés...Elfogadni, hogy valami felettünk áll. Hogy van, amit nem tudunk irányítani. Hogy a dolgok alakulása nem rajtunk áll...
Borzasztóan türelmesnek kell lennem, de végül is mindig ezt kapom leckéül, talán azért, mert még most sem tanultam meg mi a türelem. Remélem most sikerrel járok, mert így is már többet vártam a kelleténél. Vagyis ezt nem tudhatom. Azt viszont igen, hogy többet, mint amit az emberek egy dologért képesek böjtölni...inkább feladják és keresnek új álmokat. Szóval hozzájuk képest türelmesebb vagyok. de mit is hasonlítom magam bárkihez...
Na jó. Most amúgy is rohanok, mert épp költözöm. a nyarat végig melózom és nem igen leszek netközelben, ugyh már előre vérzik a szívem...De ez is egy lecke :-D Viccet félretéve tényleg az. Hogy leküzdjem a net függőségemet. Rá leszek kényszerítve,hogy ne üljek géphez, ugyanis gépem lesz, csak netem nem és az meg úgy semmit nem ér ugyebár...Na mndegy. Legalább átértékelem magamban ezt is. vagyis, hogy mit jelent nekem az idő. nekem...aki órákat, fél napokat képes a net előtt ülni és elmenni az élete és a történések mellett. Szóval kicsit most visszakapom az életem, ha úgy vesszük. meglátjuk, hogy fog tetszeni :-) a nem virtuális világ, háhá...

Gondolat buborékok

Hanz Zimmer- The city limits

http://www.youtube.com/watch?v=mYKA-VokOtA

"Van, hogy az ember életében elérkezik egy pillanat, mikor elfogy minden szó, a világ olyasmivel szembesíti, ami a nyelv fogalmaival meg nem nevezhető. Ilyenkor először csak áll bambán, elméje görcsösen erőlködik, majd feladja, nem is próbálkozik tovább, a tudat pedig arra kényszerül, hogy eggyé váljon az ismeretlen, néven nem nevezhető jelenséggel és valóban megtapasztalja azt. Ilyenkor van, hogy igazán életben vagyunk."

"Lehetnek olyan helyzetek a barátok életében, hogy átmenetileg el kell, hogy váljanak egymástól, de ez egy igaz barátságot nem ingathat meg. Sokan úgy gondolják, hogy attól barátság a barátság, hogy folyton egymás szoknyáján vagy gatyáján ülnek. A barátságot nem korlátozza idő vagy tér. A barátság a szívben dől el, a szív szándékán múlik és nem azon, hogy minden nap együtt töltik az idejüket. Lehet, hogy évente egyszer tudnak csak találkozni, lehet, hogy több ezer kilométer választja el őket, de a szívükben megvan az a hely egymásnak, amit más nem tölthet be."

" A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet. Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket. "

"A szem a lélek tükre. A szem, a tekintet hordozza az egyéniség, a személyiség legmarkánsabb jegyeit. Ha nincs szem, nincs egyéniség."

"A barátság nem első látásra születik, hanem felépül, ha van miből."

"Ahogy továbbra is elfogadod a dolgokat,
Melyeken nem tudsz változtatni,
És változtatsz azokon, amelyeken tudsz,
Te magad is csodálatos módon változol, csodákat viszel végbe."

"Elárulom a titkot,amely segített nekem hogy célba érjek. Az én erőm,egyedül a makacs kitartásomban van"

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít; hogy ki az, aki sosem számított; ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog.. ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek.."

"Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik"

"Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk."

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

 

Szomorú igazság...

Pár napja üldöz a téma....eddig is tudtam, hogy ez a szitu, de csak pár napja kezdett el fel is háborítani...
A kis tinikről beszélek. Tini kis suncikról, akik megkeserítik a mai nők életét. Hogy miért pont a nőkét és nem a férfiakét? Mert hát ugye a férfiakra kéne nagyobb hatással lenniük, de úgy érzem nőtársaimmal többet szenvedünk a tini kis p*nák miatt, mint a férfiak.

Hogy miért?
Mert ott tart a világ, hogy már 12-14 évesen úgy néznek ki a lányok, mint a huszon évesek. És nem csak úgy néznek ki, hanem úgy is élnek, vagy még durvábban.
Az a szomorú helyzet, hogy a mai fiatal generáció nem kap megfelelő nevelést. Vagyis a családja magasról tojik bele, hogy mit csinál a lánya, kivel, mikor, hol. Rohanó, szemét világban élünk és az ember a saját problémáival van elfoglalva. Sajnos a családanyák vagy a munkahelyükön gürcölik szét a fejüket, vagy épp a férjüknek való megfelelnivágyás miatt a konditeremben. Hogy miért kell megfelelni a férjüknek? Mert az ilyen kis tizenéves pofátlan sunák már ott tartanak, van annyi bőr az arcukon, hogy képesek kikezdeni meglett férfiakkal, családos emberekkel, idősebb fiúkkal, mivel hogy a korukat egyáltalán nem tükrözi a megjelenésük és a pofátlan bátorságuk, ahogy kikezdeni próbálnak egyesekkel. Szóval az ilyen kis tini libák miatt a családanyáknak (meg minden nőnek) fel kell kötniük a szoknyájukat és venni a fonalat, hogy tartani kell a lépést a fiatalokkal, különben könnyen leütik a kezükről a pasijukat, vőlegényüket, férjüket. Hát ezért sem foglalkoznak a gyerekeikkel az anyák, mert a korabeli lányaik miatt maximálisan oda kell tenniük magukat munka után, hogy versenyben maradhassanak.
És ezt leginkább a normális értékrenddel rendelkező nők élik meg rosszul, hiszen a fiatal kis tinik azt sugalmazzák a férfiaknak, hogy "ez kell nektek, friss husi. nesze, ingyen adom...csak el kell venned" vagyis ezek a fiatalok leszoktatták a férfiakat arról, hogy küzdejenek, udvaroljanak, hogy nőként és tisztelettel kezeljék őket. Az ilyen elb*szott sorsú gyerekek tették olyanná a mai férfiakat, hogy már azt veszik természetesnek, ha valaki tálcán kínálja magát és ha valaki nem kínálja fel magát, akkor pártában marad, mert normális értékrendű férfit fogni manapság már igen csak nehéz és szörnyű belegondolni, hogy mi nők okoztuk a problémát.

Ma már, ha nem nyalja körbe egy lány a kiszemelt fiút, nem reklámozza tüntetés jelleggel ruhával vagy viselkedéssel, hogy bármikor megkaphatják, nem búg kétértelmű és obszcén szavakat a másik fülébe, akkor szépen megszívja, mert lesz sok-sok-sok másik, aki szívtelenül odébblök bennünket és helyettünk felkínálja magát szépen tálcán. És 10-ből 8 pasi biztos, hogy nem a melós, küzdelmekkel megszerezhető lányt fogja választani, aki mondjuk igaz, hogy megküzdetia férfit magáért, de hosszú távon fantazstikus szerető, igazi kis házitündér, vagy éhes vadmacska is tud lenni, mégis a kiszemelt azt fogaj választani, ami nem kerül neki sok fáradtságba. És persze azt is hozzá kell tegyem, hogy a legnormálisabb értékrenddel rendelkező férfi is be tud tojni attól, ha egy mondjuk szép, de emellett okos, vicces, őszintén kedves, természetes nővel találkozik, hiszen ott nem lehet felszínesnek maradni. Ott a kapcsolat nem csak szexről fog szólni, hanem beszélgetésről is, társas együttlétekről, kirándulásokról, egyebekről, ami mind-mind ijesztő egy férfi számára.
És bármennyire is vágyik egy férfi gondviselő asszonkára, aki szintén tud forró szerető lenni, mint a tinik, de mellette társ is(!!), aki érdeklődő és megértő és IGAZI, -vagyis nem egy kreált, kitalált kis szerep/jellem-, akkor is, ha nagyobb a félelme, mint a vágya, hogy tényleg igazi társat találjon, akkor bevethetünk mi bármit- A mi próbálkozásaink olyan kis finomak, olyan aprók lesznek, hogy eltörpülnek a nyomulós lányok praktikái mellett. Mert mi nem a nyomulsá és a siettetése a lényege a dolgoknak, hanem az apró jelek, apró üzik, amik megadják az időt és a lehetőséget, hogy apránként, de meismerjék a másikat, hogy látni kezdjék egymást és ne csak a vágyaikat lássák, hanem egymást, aztán egymást vágyait. Ennek kéne a sorrendnek lennie.

Szóval elgondolkodtam múltkor, hogy szabad-e a szülőknek olyan gyereket nevelni, aki még az igazi dolgokra fogékony, akinek vannak elvei és rétékrendje, és saját gondolatai, és igazi jelleme? Nem kitolás ez a gyerekkel? Nem büntetés ez neki???
Kezdem azt érezni, hogy büntetés....mert az életben rengeteg pofont fog kapni a silány és tucatemberektől, aki szívtelenül lekönyöklik, félrelökik saját élvhajhász jellemük miatt. Mindenért duplán és keservesen kell megdolgoznia és, ami még lényeges, hogy a választék ighen csekély!! Manapság  egy huszonéves vagy fiatalabb férfi nem meggyőzhető egy normális lány által, mert még nem az értéket keresik az életben és anőkben meg főleg nem, hanem csak az élvezetet és a mennyiséget. A 30 év körüliektől már elvárható lenne, hogy tudja már mit akar az éléettől, hsizen volt ideje megtapasztalni ezt-azt és kiélnie magát, de az a szomorú, hogy még itt sem érettek eléggé érzelmileg ahhoz, hogy belássák mire van szüksége egy embernek hosszútávon, hiszen mindenki a társát keresi, csak fiatalon még nem azt nézik, hogy hosszútávon mire volna szükségük, hanem hogy minél gyorsabban ki tudja megadni azt, ami ÉPPEN kell nekik.
Szóval nem meglepő, ha a 40 év körüli férfiak kóstolgatják meg az embert és udvarolgatnak, ami nagyon megtisztelő egyes esetekben, de tényleg nincs más választása egy korombeli huszonéves lánynak, ha normális társra vágyik, minthogy megalkuszik egy 40 évessel, mikor más az életritmusuk, mások a vágyaik, amik az ekkora korkülömbség miatt igen csak megérthető??

Néha elgondolkodomk azon, hogy jobb lenne az életem, ha nem neveltek volna belém elveket, mert folytonos keresésre, türelemre és szenvedésre lettem ítélve...
Kiábrándító belegondlni, hogy minden a szex körül forog...Mert ez az oka mindennek, ami mára így elrontotta a férfi és a nő kapcsolatát.

The power of goodbye

Your heart is not open, so I must go
The spell has been broken...I loved you so
Freedom comes when you learn to let go
Creation comes when you learn to say no

You were my lesson I had to learn
I was your fortress you had to burn
Pain is a warning that something's wrong
I pray to God that it won't be long
Do ya wanna go higher?

Chorus:
There's nothing left to try
There's no place left to hide
There's no greater power than the power of good-bye


Your heart is not open, so I must go
The spell has been broken...I loved you so
You were my lesson I had to learn
I was your fortress

Chorus:
There's nothing left to lose
There's no more heart to bruise
There's no greater power than the power of good-bye

Bridge:
Learn to say good-bye
I yearn to say good-bye

Chorus:
There's nothing left to try
There's no more places to hide
There's no greater power than the power of good-bye
There's nothing left to lose
There's no more heart to bruise
There's no greater power than the power of good-bye

Mert más szebben mondja...

Még nem veszíthetek  

Mindent elfelejtek már, elfáradtam rég,
Lassan elmúlt a láng, úgy félek én.
Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó.
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.

Refr.

Még nem veszíthetek! Még nem! Én élni akarok.
Adj időt nekem! Ó, Ég! Szólj, hogy még várjon!
Add vissza nekem! Ő kell! Még látni akarom!
Még nem búcsúztam el, még nem! Úgy fáj, nagyon.
 

Érzem elborít a láz, sírni szeretnék,
Olyan rég várok rád, de te nem jössz. Miért?
Mindent megpróbáltam már, hogy elfelejtselek,
Olyan forró a vágy, hogyan éljek nélküled?


Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó,
Most már ez vagyok én, egy süllyedő hajó.
 

Apró örömök I.

Apróságok, de néha olyan jól tudnak esni az embernek...
Mint pl. ma nekem. Épp vonaton ültem, utaztam az imádott Pestem felé és jó kevesen voltak a vonaton így teljesen élvezhettem a csendes magányt. Ilyenkor a legjobb filózgatni dolgokon, kattogott is az agyam ezerrel. Álmodoztam mindenféléről, legfőképpen izgalmas és érzéki dolgokról. Ha viharra ál az idő az mégjobban hozzásegítheti az embert, mert a vihar természetfeletti ereje olyan energikus, olyan érzéki, hogy óhatatlanul rámtörnek tőle vad vágyak és már épp elalélóban voltam az ábrándjaim közepette, fülemben dübörögtek a jobbnál jobb, viharhoz passzoló felstrófolós zenék mikor az ablakon, ami előttem totál le volt húzva beszakadt az eső. Egyenesen rám. És ez olyan, de olyan...kimondhatatlanul felvillanyaozó érzés volt, hogy egy darabig ülve maradtam, hadd áztasson az eső, de aztán jobban akartam érezni ezt a langyos, pattogó záport és kiálltam az ablakba. A háromszál utastársam csak nézett megőrültem-e, de állíthatom sosem voltam még jobban :-D Csúcs kis élmény volt...

The power of goodbye

Madonna- The powe of goodbye
http://www.youtube.com/watch?v=FWnYBefvrsc



Nagyon  sokatmondó egy szám dallamilag és szövegileg egyaránt.

Your heart is not open, so I must go

The spell has been broken...I loved you so

Freedom comes when you learn to let go

Creation comes when you learn to say no

You were my lesson I had to learn

I was your fortress you had to burn

Pain is a warning that something's wrong

I pray to God that it won't be long

Do ya wanna go higher?

Chorus:

There's nothing left to try

There's no place left to hide

There's no greater power than the power of good-bye

Your heart is not open, so I must go

The spell has been broken...I loved you so

You were my lesson I had to learn

I was your fortress

Learn to say good-bye

I yearn to say good-bye

Amikor vihar készülődik ott legbelül...

Amikor vihar készülődik ott legbelül, akkor mindig van lehetőségünk választani...

Aki világ életében félt a csalódástól, a sérüléstől és attól, hogy egyszer minden véget ér, az választhatja azt, hogy csírájában folytja el az érzelmeket, amik a szívében lobbantak. Szerelmes lehetne ez az illető, boldog lehetne, de annyira fél a sérüléstől, ami előbb-vagy utóbb bekövetkezne, hogy lemond a boldogságról, mert a biztonság híve. Gondosan becsomagolja, elzárja és lelakatolja a szívét mások, de még maga előtt is. Ő ezt választja és vállalnia kell a felelősséget a döntéséért.

Van olyan is, aki tisztában van a "játék szabályokkal". tudja mivel jár a szerelem és boldogan veti bele magát testestül-lelkestül.

És van olyan is, aki borzasztóan fél attól, hogy szeressen, hogy szeressék, de vágyik rá és ha betoppan az életébe az az ember, aki úgy magával tudja ragadni az emberünket, hogy azt már a félelmei sem tántorítják el attól, hogy szerelembe essen, akkor megteszi a szükséges lépéseket, kitárja a szívét és beengedi oda tárt karokkal a szerelmet, és két kézzel ad maga is.

De mindezek előtt van egy fontos mozzanat. Felismerni az ébredező szerelmet magunkban.

Hogyan ismerhetjük fel?

Lelkünk és a szívünk maga a béke szigete. Éppen elvagyunk csendes magányunkban. A szívünk zárjához még senki nem érkezett a megfelelő kulccsal, még gondosan zárva van.

Aztán telnek napok, hetek, hónapok, évek és semmi nem történik. Vágyakozunk arra, hogy valaki betoppanjon a szívünket nyitú kulccsal, de csak nem jön a megfelelő kulcs tulajdonos (bezzeg jön sok másik, de hát sajna nem a jó kulccsal így nincs mit tenni...kalap-kabát!) Aztán nemvárt fordulat történik életünk sztorijában, valaki feltűnik a forgatókönyvben. Már elsőlátásra megmoccan bennünk valami. Mintha csak megéreznénk, hogy a szívünkön a kulcsjuk valamit sziszeg nekünk, de nem igen halljuk még mit mond, így hát az időre bizzuk a dolgot. Még biztosan áll a gát, ami mögött temérdek szeretet várakozik elzárva, hogy majd egyszer rázúduljon valakire, aki képes elbírni mindazt ami a gát mögött van.

Múlik az idő és a történések, találkozások és egyebek során érzed, hogy az évek alatt masszívvá vált gáton rést üt magának valami fenomenális erő, de jajj, ha rés lesz a gáton, akkor jó öreg Coelho bácsi is mondja bizony gát mögött lévő energia szétveti az egész gátat és oda a sok munka, amit belefeccoltunk a gátépítésbe. Szóval nem szabad résnek keletkeznie...de ezeket a dolgokat nem lehet irányítani...valaki fellobbantotta bennünk a lángot és rés keletkezett.

Borzasztó nyomást érzünk a szívünkön...érezzük, hogy ami a gát mögött van hatalmas erővel bír és ha kizúdul, akkor már nincs menekvés se nekünk, sem a másiknak.

Már minden percben a másikra gondolunk, vele lennénk, ha csak tehetnénk. Elvesznénk a tekintetében, a karjaiban nyugodnánk, összefonódnánk vele amilyen erősen csak lehet. Már-már elviselhetetlen az érzés, ami a szívünkből árad. Olyan erős, hogy az egész testünkre kihat és mindig melegünk lesz tőle, levegőért kapkodunk.

Én csak úgy képzelem el mindig, mintha kivirágozna bennünk a lelkünk és olyan fényesen ragyogna, hogy az egész auránkon átütne ez a sugárzás. Kiül az arcunkra a boldogság minden jele. Azon kapjuk magunkat, hogy csak mosolygunk és mosolygunk és mosolygunk és csak róla beszélünk.

Ha az ember bízik önmagában, a megérzéseiben és képes látni a másikat, akkor győzedelmeskedhet a szerelem. De akiben erősebb a kishitűség, mint a  hit, hogy hallgathat a saját szívére az nagyon sokat veszíthet és szenvedhet. Nem tudja megtartani, sőt talán megszerezni sem az esélyt a szerelemre.

Senki más nem adhat nekünk jobb visszajelzést, mint a saját megérzéseink. Nehéz csak arra hagyatkozni, mert mindig kell az embernek a megerősítés, de megéri magunkra hallgatni.  

Szóval hagyjuk hát, hogy a szívünkben fortyogó vulkán végre utat törjön magának és hadd menjen, amerre mennie kell. Vagy falakba ütközik, vagy tárt ajtókba. De legalább mertünk szeretni...

Élő, mozgó "festmény"

 

zenei aláfestés :-) 

Faithless- A kind of peace

http://www.youtube.com/watch?v=GAdhe9Ux-J4 

Imádok utazni! Kocsival, vonattal, busszal, biciklivel, repülővel...teljesen mindegy. (Bár személy szerint a vonatozást imádom, sosem tudom megunni, a repülésért pedig egyenesen rajongok :-)
De visszatérve az utazáshoz.
Olyan jó érzés úton lenni. Az igazat bevallva még soha senkivel nem beszéltem arról, hogy ki hogyan éli meg azt, hogy utaznia kell, pedig az emberek többsége rá van utalva minden egyes nap, hogy a munkába iskolába a lakhelyén belül vagy a lakhelyét elhagyva utazzon A-ból B-be. Ez idő...valakinek kevesebb, valakinek több. Valaki úgy fogja fel, hogy az életéből naponta ennyi idő feleslegesen és üresen telik el, de van néhány ember, aki kifejezetten pozitívan éli meg az utazással járó cullangokat. És én ide tartozom :-)

6 éves koromtól fogva napi 1,5 órát utaztam buszon zötyggölődve egészen 19 éves koromig ugyanazon az útvonalon és sok uatzós cimborámmal ellentétbe én sosem untam meg az utat a város és a mi kis falunk között. Sosem éreztem üresnek azt a kb egy órát, amig beérek a városba vagy épp vissza. Épp ellenkezőleg. Míg mások aludtak unalmukban, én a világ legjobb helyeire kalandoztam el gondolatban a szokásos kis tájat nézve. A legeslegjobb gondolataim utazás közben támadnak. Hihetetlen inspirálóan hat rám a tájban való gyönyörködés, arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül megnyugtat és ha épp nem máshova kalandoznak el a gondolataim, akkor pedig mérhetetlen boldogság tud eltölteni, ha épp megtudom látni a környező természet szépségeit, mint a naplemente, napfelkelte és a velejáró leírhatatlan színek, vagy a tavaszi szél suhogása, ami a kihúzott ablakokon süvít be és fújja az arcomba a szelet, vagy bújik be a ruhám alá (ezt amúgy nagyon imádom.) Vagy épp az árnyékok játékában gyönyörködöm...mindig találok valami épp érdekes elfoglaltságot.

Mikor tavaly kint éltem 3 hónapot Hollnadiában nem győztem kapkodni az állam a színek miatt, amire amúgy már korábba figyelmeztetett a bátyám, aki szintán kint élt korábban egy évet. Valami hihetetlen színek vannak ott, bár az okát nem értem. Talán a végtelen síkság vagy a tenger közelsége miatt olyan mások ott a színek, de az biztos, hogy az itthoninál különlegesebbek. Olyan, mintha több festékből keverték volna őket. Az egész táj, a fények olyanok, mint akár egy festmény!

De ma is sikerült elalélnom a látványtól. Épp a bátyámékkal jöttem vissza autóval Pestre és úgy sikerült, hogy hátul egyedül utaztam, amit nagyon imádok, mert akkor nem kell beszélgetnem senkivel, hanem egész nyugodtan magamba és a gondolataimba mélyedhetek. Na hát most is ezt tettem. A hangos zene és a bátyám és barátnője közti 2 percenkénti viták ellenére igen jól kikapcsolatam a hallásom és átálltam olyan hangokra, amik érdekesebbnek tűntek. Ilyen volt a szél hangja. Fura dolog, de igaz, hogy a szélnek meg van a maga jellegzetessége. Meg lehet elég jól különböztetni a vihar utáni csendesebb, üdébb szelet, a vihar előtte hirtelen és forró szelet, de évszakonként is különbözik. Szóval figyelgettem a szelet. Aztán ahogy kezdett besötétedni percenként kapkodtam a kezembe a fotoápártomat,h lőjjek pár képet a naplementéről, amitől majd berosálltam, mert olyan durván gyönyörű volt, hogy míg az út melletti fák már a sötéttől feketének tűntek, de a nap még távolról vöröslött míg majdnem el nem veszett a fák tövében, addig a fák lombkoronáján (ami totál feketének tűnt)átsütött ez a vöröslő nap és olyan árnyakat vetett a fa leveleire, hogy nem tudtam eldönteni, hogy lefényképeznem kéne inkább vagy csak magambaszívni a látványt és visszajátszani később. No meg az ég...az eget ilyen kéknek én még életemben nem láttam...Rubinkék volt!

Rubin kék ég, rajta a fák fekete koronája, mint valami csipke, vöröslő lenyugvó Nap, a lágy, langyos szellő, amitől az embernek az érzékei teljesen felborzolódnak és mellette a vágyak, hogy ezt valakivel együtt élhetném át, hmmmm. És az elégedettség és boldogság, hogy végre ismét észrevettem a gondjaimba süppedés helyett valami szépet, ami mindig körül vesz, csak nem figyelek rá. És a remény, hogy ezt hadd lássam még minél tovább, amíg csak élek. És az áldozat, hogy ezekért a képekért ilyen pillanatokban mindig feladok valami rossz szokást, ami csak rombolja az életem és csökkenti a  napokat, amiket az ebben a gyönyörű életben tölthetek.
Bárcsak megtudnám őrizni ezt a hangulatot magamban mindig...

Fő az optimizmus :-)

“Van egy történet az egypetéjű ikrekről. Az egyikük tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis habostorta. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy a Murphy törvénye csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőt pszichológushoz vitték.

A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét.

– A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb ajándékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát.

A jóemberek tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt.

Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik:

- De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy az a videójáték mindjárt összetörik… Ezeket utálom… Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is…

Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal.

- Úgysem csapnak be! – kuncogott. – Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!”

(ismeretlen szerző)


“Ha padlón vagy, szedj fel onnan valamit!” (Sophie Magory)



"A hibák visszajelzések a teljesítményünkről. A győztesek sokkal több hibát követnek el, mint a vesztesek. Ezért tartoznak ők a győztesekhez. Több visszajelzést kapnak, mivel többször próbálkoznak. Az egyik legnagyobb baj a vesztesekkel az, hogy hibáikat túl komolyan veszik, és nem veszik észre a bennük rejlő lehetőségeket.” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)"
 

“Az aggodalom nem képes megóvni bennünket a holnapi szomorúságtól, de meg tud fosztani minket a mai nap élvezetétől.” (James Kurtz)



“Amikor megjelenik a lehetőség, más formában kínálkozik fel és más irányból jön, mint ahonnan várjuk. Ez mindig így van a lehetőséggel: ez az ő furfangja. Megvan az a ravasz szokása, hogy a hátsó ajtón surranjon be, és gyakran szerencsétlenségnek, vagy vereségnek álcázza magát. Talán ez a magyarázata, hogy olyan sokan vannak, akik nem képesek felismerni, amikor megjelenik.” (Napoleon Hill)


“Hasonlítsd össze magad a jobbal és elégedetlen vagy, de hasonlítsd össze magad a legrosszabbal és máris több vagy az elégnél.” (kínai közmondás)



“Mindannyiunknak fel kell ismernünk a saját értékeinket. Ha másoktól várjuk, hogy megtegyék – és nem teszik meg, akkor állandóan csalódottak leszünk.” (Andrew Matthews)

És akkor mi van?

“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.” (Paulo Coelho)

Mi van akkor, ha két ember rosszkor találkozik egymással?
A sors úgy rendelte, hogy találkozniuk kell...ez biztos. De az időzítést elszámolta valaki...rosszkor toppantak be egymás életébe.
Az életük kész káosz, és nem látnak ki belőle. Észlelték egymást, de rosszkor, mert bár a pillantásban, amikor először összetalálkozott a tekintetük kaptak valami kódolt üzenetet, ami megmozgatott bennük valamit mélyen belül, mégsem volt elég intenzív ahhoz, hogy egy lépést is tegyenek egymás felé, mert az életükben tornyolsultak a magánéletbeli problémák. Mindketten elvannak foglalva teljes mértékben azzal, hogy az életüket jó gödörbe tereljék és mindketten küzdenek bizonyos személyekkel akik a káosz okozói, így nem foglalkoznak azzal, hogy esetleg máshol lenne a megoldás és a problémákból, ha kicsit kietkinteének egymás felé, talán meg is oldódna minden bajuk.
Az egyik ember kész, hogy átlépjen a problémáin, de a másik még dolgozna a kis problémáin. Mivel nem egyszerre készek kilépni belőle, így az egyik türelmetlenné válik és sürgetné az életet, hogy gyorsabban teljen az idő és a másik kezdjen el észbekapni különben a várakozásban felörlődik minden, amiért képes lenne küzdeni. De a másik nem veszi a jeleket...Néha ki-ki néz a káoszából, de nem tudja rászegezni a tekintetét erre a másikra...nem látja, hogy ez a másik jelez neki, hogy valamivel nem lehet várni, mert elillan a varázs és vele együtt a lehetőség is...
Szépen lassan meggyőzi magát, hogy nem érdemes várnia erre az emberre, hiszen, ha nem veszi a jelzéseit, akkor lehet, hogy nem is ő az akire vár, hiszen annak ugyanazt kéne éreznie, amit neki és éreznie kéne, hogy ez most az ő pillanatuk, ami talán mégegyszer megadatik nekik, de már nem ugyanaz az emberként éri őket, akik, hanem már más...akkor már mások lesznek és talán már mást várnak az életben, nem őt...

„S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az? … Az igazi… mint a regényekben? … Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”

(Márai Sándor: Az igazi)

Repül az idő...

Bájoló...
http://www.youtube.com/watch?v=ZyR5XYe3XXE&feature=related

Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő...Csak sodornak magukkal az események és nem tudok uralkodni rajta. Nem hogy beosztani nem tudom, de még észlelni sem tudom időben az idő múlását...
Ez az év, ami annyira reménytelinek tűnt és azt hittem, hogy sok jót fog tartogatni nekem telis -tele van meglepetésekkel...csak épp nem az én meglepetéseimmel...
Már az év felénél járunk és én még mindig csak alszom...átalszom az évemet, ami a bőség éve, ahogy azt már olyan sokan beharangozták. De hogy hogyan alakulnak a dolgaink mind azon múlik csak, hogy mit vonzunk be a gondolatainkkal. Mivel én semmi jót nem tudok kitartóan kívánni így mindig a rossz győzedelmeskedik a gondolataim felett és emiatt téynleg a rosszakat vonzom be.
Így történik az, hogy hiába vágytam arra olyan forrón, hogy végre rátaláljak magamra, rátaláljak egy követhető célra, egy párkapcsolatra, egy ...folytathatnám, mégsem jött össze ezek közül semmi sem.
Az év felénél járunk, de már 3 esküvő zajlott le egy baráti körünkön belül (egyikre sem mentem el..hogy miért? fájt volna végignézni,h mindenki boldogan igent mond a nagy Ő-nek), végül a legjobb barátnőm és egyben unokahúgom esküvője is a nyakunkon van, pontosabban jövő 7végén, ami miatt már most görcsberándul a gyomrom. Együtt nőttünk fel, együtt kamaszodtunk, együtt találgattuk ki-mikor-min esik majd keresztül, mikor házasodunk és szülünk gyereket. Fiatalabb nálam, csupán egy évvel mégis jövő héten házasodik. És nem csak házasodik, de decemberben szül is.
Nem olyan könnyű egy ilyen dolgot megemászteni. Még akkor sem, ha együtt örülök vele a boldogságának. Az ember akarva akaratlanul úgy érzi, hogy le van maradva és az idő ellene dolgozik.
én is ezt érzem...Persze erősebb a felfogásom és az elveim, de vannak pillanatok mikor eluralkodik rajtam a pánik, hogy mindennel el vagyok késve, mégha nem is érzem magam késznek se házasságra,se gyerekre. Mert tényleg nem érzem szükségét és idejét egyiknek sem. Vágyom ezekre,mint minden rendes nő, de nem bármi áron, mert számomra még nem jött el ezeknek az ideje. És hiába érzem én ezt és hiába tudom, hogy másoknál itt az idő de nálam nem, mégis sürgetnek és sürgetnek, és kérdezgetnek, hogy de miért? Miért nem keresel már egy normális fiút, miért nem akarok végre házasodni stb.
Több válaszom is volna rá és úgy lenne teljes a kép. De leginkább mégis csak egy dolog miatt nem állok be a sorba, és ez az IDŐ. Még nincs itt az idő.

"Fogj bele valamibe! Akkor nem ellenséged lesz az idő, hanem szövetségesed."

Mások mondják...

" A boldogság nem könnyű dolog: igen nehéz megtalálni önmagunkban, és lehetetlen másutt."

/Nicolas Sébastien Chamfort/

" Botorság volna azt hinni, hogy egyes egyedül a tökéletesség nyerheti meg a tetszésünket. Hibáink néha épp annyi vonzerővel bírnak felebarátainkra, mint erényeink."

/Luc de Clapiers Vauvenargues/

" Néha a saját fényünk kialszik és azt egy másik ember szikrája kelti újra életre. Mindannyiunknak mély tisztelettel kell azokra gondolni, akik valaha felgyújtották nezt a lángot bennünk."

/ Albert Schweitzer/ 

Fülig???

"X/Y fülig szerelmes..."

Nem értem a mondást....miért éppen fülig? Mit kívánnak az alatt érteni, hogy fülig, miért épp az a "határ"? Mert még az is belevörösödik, ha az ember elpirul a szerelemtől és a morajló vérétől?? Ilyeneket miért nem fejtenek ki a szólásmondásoknál? :-DD
Ha valaki tudja miért éppen fülig, az fejtse már ki, legyen oly szíves :-)
Danke well!

Ha nem találjuk a szavainkat, mindig van egy dal, ami beszél helyettünk...

Amy Winehouse- To know him is to love him
http://www.youtube.com/watch?v=WohZm1GsAOw&feature=related

Szóról szóra...

To know know know him
Is to love love love him
Just to see that smile
Makes my life worthwhile
To know know know him
Is to love love love him
And I do, and I do, and I do

Oh, I'll be good to him
I'll bring joy to him
Everyone says there'll come a day
When I'll walk alongside of him
To know know know him
Is to love love love him
And I do, I really do, and I do

Why can't he see
How blind can he be
Someday he'll see
That he was meant for me

To know know know him
Is to love love love him
Just to see that smile
Makes my life worthwhile
To know know know him
Is to love love love him
And I do, I really do, and I do

....vizet prédikál

Nincs borzastóbb és dühítőbb annál, ha valaki bort iszik, de vizet prédikál...Ha valaki valameilyen utdás birtokában van; különlegessel rálátással rendelkezik a dolgokra; szavak nélkül érti a jeleket és olvas gondolatból vagy tekintetből...ennek az embernek kutya kötelessége hallgatni a megérzésire nem csak mások megfigyelésében, de saját maga megfigyelésében is, vagy ha épp a saját sorsáról van szó. Mert könnyű másokat segíteni, ha a szemlélő szerepében vagyunk és tényleg jó szemlélők vagyunk. Könnyű másokon segíteni, de magán miért nem segít az ember? Mert önzésnek találja? Vagy mert szeret a szenvedé fél szerepében lenni? Mert annyira kimondhatatlanul szeret mártírt játszani, akinek semmi nem jön össze, pedig ha egy picit odatenné magát, akkor az ő élete is alakulhatna jobban, sőt! Úgy is alakulhatna, ahogy ő szeretné, mert a kulcs a kezében van?
Áááááááá, az túl könnyű lenne...

Így élni, vagyis másokra tekintettel lenni, de magunkra nem legalább olyan veszélyes, mint olyan embernek lenni, akinek van esze, de lusta használni. Így igazán vakon leélheti az ember az életét és mehet el úgy a neki szánt ösvény (jó ösvény) mellett, hogy észre sem veszi, vagy egyszerűen fütyül rá, hogy ez az ő útja lenni. De ő inkább választja a görönygös, megpróbáltatásokkal és szenvedéssel járó utat pusztán azért, mert neki elég elégtétel az, hogy másokon segíteni tud. Ezt gyakran fel is emlegeti magának és még büszke is magára szóval erről a részről megkapja, amit akart így hát nyugodt szívvel választatja a nehéz utat, mert közben büszkélkedhet sok másik ember  útra terelésével.

Ezt a bejegyzést egy számomra sokat jelentő személynek szánom, aki ahogy én is, a mártír szerepében szeret tetszelegni. Szóval igen...magamnak is szánom. Én is legalább annyira aszkéta életet élek, akár csak Ő, de talán még nem is tudja ezt magáról...És mivel ide a blogra sejtéseim szerint nem jár fel, így nem is szembesülhet vele és a véleményemmel sem. Pedig kezetráznék vele és gratulálnék neki, hogy "Csak így tovább! Menjünk el az élet mellett, büszkén és felemelt fejjel!"

Záró akkordként:
 "Tanulni de nem gondolkozni hiábavaló, gondolkozni de nem tanulni veszélyes!"
 (Konfuciusz)
 

Nem akarom látni...

 

Képzelt riport egy amerikai pop fesztiválról - Nem akarom látni
http://www.youtube.com/watch?v=MQT9ACipF8Q

A szív...nos igen...nem véletlen, hogy a szívünk a legfontosabb szervünk. Az kell az életbenmaradáshoz fizikai és lelki értelemben is. Ki is van téve hát az élet minden területén, minden percben annak a veszélynek, hogy bármikor kinzó fájdalom gyötörje. De kinek mi a kinzóbb fájdalom? A fizikia gyötrelem, ami a szívünket éri, vagy az az érezelmekből fakadó kín, amire nincs orvosság. Egy beteg szivet lehet gyógyítani, kaphatunk újat is akár...de egy fájó szivet mi gyógyít meg? Az idő? A fájdalmát okozó személy? Csakis mi magunk...És ez irdatlan nehéz feladat, és roppant türelmesnek, optimistának és kitartónak kell lenni ahhoz, hogy egy mély sebet be tudjunk gyógyítani úgy, hogy a darabokra hullot szívünket (hacsak az egészet nem adtuk oda valakinek) újra össze tudjuk ragasztgatni és ha ott is maradnak a hegek, a korábbi sérelmek nyomai, de ismét az egész szívünkkel tudjunk szeretni. ( ha van hozzá elég bátorságunk, hogy ismét teljes szívvel szeressünk. És remélem, hogy van, mert másként nem érdemes szeretni, csak teljes  szívvel.)

Épp ezért sokan elővigyázatosságból olyan gondosan lelakatolják a szívüket és olyan mélyre elrejtik az emberek elől, hogy észre sem veszik, hogy a lakat kulcsát olyan helyre tették, amire már nem emlékeznek. Ezek az emberek hosszú-hosszú időkre gondosan megőrizhetik a szívüket a fájdalomtól, de a szeretettől is. Mert a kettő kéz a kézben jár,...egy más párjai, amiket nem lehet szétválasztani. 

Az ilyen emberek félnek minden nemű kockázattól, ami érzelemmel, kötődéssel és így fájdalommal is járna. Sosem kockázatnak, így sosem adják meg maguknak az esélyt, hogy egyszer igazán, maradéktalanul odaadják valakinek a szívüket, ha csak rövid időre is. De mit számít az idő? Minden változik. A szerelem nem fogadalom, hogy életünk végig tartson. Szóval mit várunk? Mit várunk másoktól és mit várunk magunktól? Ha örök hűséget, akkor bizony tényleg seb fog esni azon a szíven. De jó hír, hogy minden seb összeforr, előbb vagy utóbb. De akkor is meg kell adnunk magunknak az esélyt a szerelemre. 

És nem elég csak nekünk adni a szeretetet. Meg kell tanulni elfogadni is azt, másoktól! És ez már annyira nem könnyű. Lehet valakit úgy áhítani, úgy szeretni egy életen át, hogy csak adjuk és adjuk, amink van és idővel szépen majd azt kezdjük érezni, hogy igazából nem is voltunk boldogok és nem is szerettünk, mert az éremnek két oldala van, ahogy aq szívünknek is. Jobb és bal oldala. És úgy gondolom, hogy akkor igazi egy érzés, egy szerelem, ha a felek a szívüket meg tudják osztani, vagyis 50%-ban adnak és 50%-ban kapnak. 

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert nem bírom látni,
Nem akarom látni, mert bánt, ha látom,
Nem akarom látni, mert kín, ha várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert elég volt látni,
Nem akarom látni, mert elég, ha érzem,
Nnem akarom látni, mert elégek, érzem.

Nem akarom hagyni azt, hogy elérjen,
Nem akarok állni a tekintetében.
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Utolsó bejegyzés

őKedves olvasók, akiket idevetett olykor-olykor a véletlen és akik rendszeres olvasói voltak életem lapjainak, üzenem nektek, hogy befejezem a blogom írását. Kifogytam szavakból, türelemből és beleuntam pár dologba.

Úgy gondoltam 2010 januárján, mikor elkezdtem ezt a blogot, hogy azzal a céllal fogom írni a bejegyzéseimet, hogy valahol megmaradjanak a külföldön kint töltött 3 hónap élményei számomra. Úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb módja lesz az internetes híradás mind a rokonaimnak, mind a barátaimnak, akiknek nem tudtam külön-külön mindig hírt adni magamról, így ide írtam meg az élményeimet, hogy közülük bárki bármikor olvashassa mi történik velem. De a 3 hónap és hazaérkezésem után úgy éreztem van kedvem ezt folytatni, mert csak úgy bugyognak bennem a gondolatok és ötletek, amit jó, ha kiírok magamból magamnak, hogy majd egyszer visszanézem, hogy "Jé...voltam én ilyen is..." Szóval úgy fogtam fel, hogy ez az én naplóm, amit bár nem zárok el egy saját kis füzetbe, aminek nálam lesz a lakatkulcsa, de nem is fognak sokan olvasni, hiszen sohasem reklámoztam, nem tettem közzé.

Azt hittem lehet ez az én naplóm. Mivel mi a napló írás? Saját, őszinte gondolataink papírravetése. Gondoltam ezt át lehet ültetni a netes világba is. De egy naplóírás nem egy ember munkája?

Kaptam visszajelzéseket, hogy olykor túl őszintén írok és nem félek-e így kiadni magam, nem félek-e hogy visszaüt a dolog? És én nem féltem, mert nem tudok nem így írni. Ami bennem volt, azt úgy írtam le, ahogy épp a kezemet vezette a szívem...

Továbbá abban is tévedtem, hogy csak elég publikálni a gondolataimat, mert azokra válaszolni is kell, ha egy-egy bejegyzés felkeltette valaki érdeklődését. Sajnos én nem vagyok egy kommentálós fajta és őszintén bevallom néha nincs bennem semmi válasz a feltett kérdésekre...egyszerűen nem tudok hozzászólni sok dologhoz. Szóval felelőtlen és felkészületlen voltam, amiért nem számolt ezzel...

Végül arra jutottam, hogy nem maradt bennem kedv az íráshoz, és szó sem, amit leírhatnék így befejezem a szivárványképet, ha nem is végleg, de bizonytalan időre biztosan, míg újra elözönlenek a szavak és túlcsorduló kedvet nem kapok az íráshoz.

Köszönöm, hogy eddig idelátogattál!

Üdv: Lupus

Mennyit jelent...

Mennyit jelent egyetlen lépés két ember között?

Ma elgondolkodtam azon, amit nemrég Müller Pétertől idéztem a nők szeméről...hogy mi MINDENT rejt. Hogy mit rejt? Hát mindent, amit csak tudni érdemes, de nem akarjuk kimondani, pedig ott van az...szem előtt :-) Mert bizony az nem tud hazudni, abban ott van az igazság, csupán csak bele kell nézni, mélyen és bátran.

El lehet kerülni mások kereső tekintetét és az is lehet, hogy mások kerülik a mi sokatmondó tekintetünket, mert talán félnek megismerni a nőt, aki mögötte van. De igaz ez a férfiakra is. A szem mindenkinek a belső tükre, ami mindent elmond kéretlenül az érdeklődőnek. Férfi és női szem egyaránt lehet beszédes. És persze vannak üres tekintetek is. Olyanok ezek a szemek, hogy belenézel és nem látsz semmit. Semmit és senkit. Aki mögötte van vagy volt az eltűnt. Ilyen a kiélt, kiégett emberek tekintete, akik túl gyorsan élték az életüket, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Az ilyen emberek tekintete semmit sem mond, nincs mit kiolvasni belőle, mert nincs mögötte a lélek.

Viszont ahhoz, hogy valakinek a tükrébe nézhessünk közelebb kell lépnünk egyet, közelebb kell lépnünk, mint másoknak, mert csak úgy mutathatja meg a fedetlen igazságot.

Észrevettem, hogy az emberek szeretnek távolságot tartani a legtöbbe emberrel. Még a jó barátokkal is. Talán csak a legközelebbi és legőszíntébb barátok azok, akiket akarva vagy akaratlanul is, de beengedünk az intimszféránkba, ami általában egy lépés (megfigyeléseim szerint). Ezen az egy méteren, egy lépésen belül az ember eltakarhatatlanul önmaga.

Ma azon gondolkoztam, hogy egy férfi és egy nő esetében mennyire sokat jelenthet, ha közelebb lépne az egyik fél annyira a másikhoz, hogy bekerüljön az intimszférájába? Mert míg megvan az a bizonyos egy méter távolság, addig megvan a lehetőség a kitérésre, a figyelem elterelésre, a színjátékra. De amint belép az egyik fél a másik körébe máris egy másik ember, egy teljesen őszinte ember társaságában találja magát. Mert ez a közelség ez annyira intim, annyira őszinte, hogy amit megpróbálunk a távolsággal kendőzni, elfolytani az egyetlen lépéssel elárulja magát. ott a titok nem maradhat titok már. De ki mer ilyne közel kerülni a másikhoz? Többnyire csak a párok, mert azok már nem félnek a másiktól, ők teljesen közel érzik jól magukat a másikhoz és talán,ha lenne egy lépés kötük már gyengébbek lennének és kevésbé őszinték. De én azt mondom, ha valaki kíváncsi valakire, de nem ismeri eléggé, vagyis kételyei támadnak vele kapcsolatban (és ezt most vonzalom esetén értem), akkor lépjen be! Lépjen annyira közel, hogy hozza zavarba a másikat annyira, hogy ne tudja magát kontrollálni a másik és akkor...akkor nézzen a szemébe. Abban ott lesz, amire kíváncsi.

Dilemma

India

Úgy 1-2 hete elgondolkodtam hogyan tovább, ha vége a nyárnak. Egyesek a sorsra bízzák magukat és a jövőjüket, hadd alakuljon úgy, ahogy kell, ahogy az ég akarja, így nem is kontárkodnak bele a "munkálatokba". Talán nem is lehet előre tervezni ennyit.

De én az a fajta vagyok, aki szeret és nem is bír meglenni tervezés nélkül. Pár hétre, hónapra előre szeretem tudni hogy hogyan tervezzek és ha az nem úgy alakulnának a dolgaim, akkor legyen egy B vagy másik verzió is nehogy sz*rban maradjak. 

Szóval kalkulálgattam, hogy ha nem jönnének össze a továbbtanulással kapcsolatos terveim, akkor hogyan és merre szeretném tovább folytatni az életem.

Budapest mellett igazából egyenlőre nem sok minden szól és azok sem meghatározóak. Van egy sport (ninjutsu), amit Pesten kezdtem el és nem is tervezem abbahagyni, de akár máshol is folytathatnám, ha Pesten nem lenne maradásom. Munkám az nincs, suli kérdőjeles, magánéleti kötelékek egyenlőre nem láncolnak oda és az eget rengető terveim is mobilisak.

Szóval miután arra jutottam, hogy bár imádom a nagyvárosi nyüzsgést és szeretek fent élni, de kötelékek hijján másfelé is nézdegélhetnék így ismét felmerült bennem a már ősszel fontolgatott kérdés, miszerint mi lenne,ha külföldre vándorolnék, mint önkéntes munkás? :-)

Önkéntes munka, mert:

- mert nem minden a pénz és ezt meg kell tanulni...

- mert önzetlenséget kell tanulnom, illetve figyelmességet, fegyelmet és miegymást, amit önkéntesként nagyon magamévá tehetnék

- mert külföldön önkénteskedni nem ingyen munka és nem is vegetáls, hanem az élet megfigyelése egy másik szemszögből....vagyis megnézni milyen, ha az ember ad, de nem kér érte semmit, mégis kap megbecsülést, önbizalmat, hitet, önállóságot, sok-sok szeretetet, kitartást és rengeteg tapasztalatot.

- végül, mert önkéntesként eljuthatok bármilyen exklúzív, áhitott országba és még, ha nem is keresem magam degeszre felfoghatom egy hosszú és nagy utazásnak :-)))

Szóval nézőpont kérdése.

De melyik országot válasszam?

Most, hogy teljesen beleástam magam a kutatásba önkéntes honlapokon a lehetőségek kavalkádja elvette az eszem és megnehezítette a döntéshozatalt, mert kedvet kaptam több helyhez is, mint pl: Görögorszég, Portugália, AFRIKA, Brazília stb...de a régóta áhitott két, dilemmát okozó ország az India, ahová gyerekkorom óta vágyakozom, ami színes, misztikus, spirituális és gyönyörű...illetve ott a tüzes, pezsgő, forgatagos, hangos éstemperamentumos gasztro célpontom Olaszország, főként Toszkána.

A döntés igen nehéz. A kérdés az, hogy mit kapnék és mit várok egyik helytől, illetve másik helytől.Mit keresek, mi célból szeretnék önkéntes lenni és mi lenne a legjobb választás?

Valahol már megfogalmaztam nagyjából magamban a dolgot, de nem szántam rá még elég időt, hogy méllyebben belemenjek. Azt tudom, hogy nem várhatok mindig a tökéletes időzítésre a kiutazáshoz, mivel évek óta kerülgetem a lehetőséget meglépni viszont sosem volt merszem és elszántságom, de néha úgy betelik a pohár nálam ebben a nyugati, materialista világban, hogy szívem szerint elmenekülnék Indiába, hogy lássam máshol nyomor van mégis tudnak örülni és szeretni mindennek. Meg el szeretnék méllyedni a lélekkel kapcsolatos dolgokban kint...Aztán felmerül bennem, hogy de hát Olaszorszáááág!!! Nekem ott a helyem hiszen hangos vagyok, meg temperamentumos, és imádom az evést és imádom a borokat, és illik hozzám az egész, mert mikor kint jártam otthon éreztem magam.

A szívem két irányba húz két különböző álommal...Nem tudom melyik irányt válasszam és, hogy egyáltalán itt-e az ideje, hogy nekiinduljak.

Mivel a tervezés híve vagyok, így mindig egy bizonyos idő intervallumban gondolkodom. Szóval június végéig időt adok magamnak kitalálni mi legyen.

Toszkána

Zokogni

"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."

(Paulo Coleho)

Az életet véges végig együtt kell leélni,
Úgy válik el mit ér a nő és a férfi.
Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni,
a szerelem dal, melyet együtt kell megírni.  

(Soripacsov, Sztyepan)

Nem az a fájdalom,sírni,zokogni
Hanem:A fájdalmat kacajba folytani.
Az ember erős,de a szíve megszakad,
Ha azt akit igazán szeret
Szeretnie nem szabad! 

(Ismeretlen)

Szívzivatar

  "A könnyek jöttek, ahogy jöttek, miért kellene védekeznem ellenük? A sírás azt jelenti, hogy őszinték vagyunk. Őszinték saját magunkhoz."

Michael Schophaus

Sírni jó dolog. Jó dolog, mert levesz egy kicsit a lélek terheiből. Jó dolog, mert megvigasztaltatunk általa. És jó dolog, mert megbizonyosít arról, hogy még érzünk, hogy még nem lettünk érzéketlen kőszívüek. Kellenek az ilyen könnyzivatarok az emberek életébe, mert átmossák a dolgokat, megtisztítják a "képet" a felesleges dolgoktól és tisztábbá válik a tényleges helyzetünk.
De ha ezek a zivatarok már nem csak időszakosak az életünkben, hanem üldözőbe vesz minket és mint egy monszun követ minket bárhova is menjünk, akkor már nem könnyű az embernek kimászni a helyzetéből, mert a ruháját már annyira szétáztatja az eső, hogy mint egy bilincs, vagy mint temérdek súly akadályozza a szabadulást. Nem tudunk szárazra vergődni, mert az eső annyira esik körös-körül, hogy a kép nem hogy tisztulna de még sok-sok mással összemosódik, hogy már a saját képünket sem látjuk tisztán, mert másoké is belefolyt már.
Ha nem találunk egy olyan helyet, ahol ne esne, akkor igen nehéz és hosszú lesz a talpraállás. Vagy megtanuljuk észrevenni a kiutat az eső mosta káoszból, vagy kapunk egy kihívást az élettől, hogy el kell állítanunk az esőt, és nem csak a magunkét, hanem másokét is, akik belezokognak a mi zivatarunkba. De ehhez sok erő kell és nagy hit, elég önzetlenség és megértés.

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele."

Antoine de Saint-Exupéry

 

Minden gondolatom ott jár...

 Úgy másfél hónapja a véletlennek köszönhetően, mikor válaszúthoz érkeztem magánéleti káoszomban, vagyis, hogy csődöt mondott a nagy tervem és a nagyváros nem az én utam, vagy hozzuk ki a legtöbbet a budapesti életből és találjunk valamit, ami megváltoztatja az életem hozzáállás közül az utóbbit választottam...
Kiskoromtól kezdve rajongtam Távol-Keletért a kultúrájukért, filozófiájukért és valamiért úgy mindenért, ami hozzá tartozik, így mikor sportban gondolkodtam mindig megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha vmi harcművészetbe kezdenék...Sajnos sosem volt elég eltökélt, hogy nekivágjak. egyébként most így utólag elgondolkodtam azon, hogy mindennek meg kell találni az idejét, mert az időzítésen sok múlik. Egy harcművészetbe, keleti sportba kezdeni pedig nem kis elhatározás, mert nem egy olyan dolog az, amit csak úgy elkezd az ember, hanem olyan dolog, amit ha jól és teljes odaadással csinál, akkor az egész életére kihathat.
Nos én februárban olyan mély hullámvölgybe kerültem, hogy nem tudtam miként és hogyan másszak ki belőle. Elköltöztem otthonról, próbáltam az önállósodás útján elindulni de értek ilyen és olyan élmények és kezdtem összezuhanni, olyannyira, hogy nem találtam a helyem...elveszettnek éreztem magam és szükségem volt valamire, ami megerősít, ami kitartásra ösztökél...Így jött el életemben először az égető szükség érzése azután, hogy valamibe belevágjak, ami nem rövid időre szól, ahol közösségbe kerülhetek és ahol nem csak a testemmel de a lelkemmel is foglalkozhatok. Azt egyből tudtam, hogy mindezt egy sportban fogom megkapni. Így nekiálltam keresgélni, de nagyon rövid időn belül kellett cselekednem, mert féltem, hogy a kitartásom és az elszántságom nagyon hamar el fog veszni, ha megváratom...Szóval le is raktam már majdnem a voksom egy ismerősöm unszolására a kempo mellett, mikor bedobta egy ismerősöm a ninjutsut...Na hát fogalmam sem volt mi az, de mivel a kempo nem nyerte el a tetszésemet annyira, ha másban ne gondolkodjak így után néztem a dolognak.
Az első órára el sem akartam menni...edzés előtt fél órával még otthon ültem az ágyon és győzködtem magam, hogy miért ne menjek...aztán, hogy miért menjek...végül felpofoztam magam és elhúztam azzal, hogy ha nem tetszik akkor többet oda nem megyek. És mit is mondjak...Életemben először egyedül mentem el vhova, vadidegenek közé, teljesen ismeretlen dolgot csinálni és már tudom, hogy a legjobb döntés és legnagyobb szerencse volt, hogy rámtalált  a ninjutsu. Mert nem én találtam ő rá. Hanem a véletlen sodorta az utamba és ejtett rabul. De annyira rabul, hogy azóta minden gondolatom, minden szavam e körül forog. Hogy nincs nap, nincs óra (talán perc sem), hogy ne próbálnám az edzésekre terelni a szót, vagy ne álmodozzak a következő edzésről...Még álmomban is csak a ninjutsu van! Tegnap este épp egy ütésről beszéltem egy barátnőmnek, de mivel aki nem csinálja nem is igen tudja beleélni magát miről is van itt szó, így mindig rengeteg érzelem és energia marad még bennem a téma túltárgyalatlansága miatt, így gyakran van, hogy álmomban próbálom kiteljesíteni a dolgokat. Tegnap este olyan jól sikerült, hogy azt álmodtam orron gyűr valaki de úgy jó izmosan és mire ébredtem reggel? Hát arra, hogy sajgott az orrom (meg is jegyezte barátném, hogy mekkora) és alvadt vérrel volt tele...na...ennyit erről :-D Képes voltam talán álmomban saját magam orron csapni annyira ott akarok lenni minden pillanatban.
Szóval ami változott, az az, hogy találtam valamit, ami motivál. Ami lendületet ad a napjaimnak. Mikor prot kerestem Budapest mellett arra gondoltam majd biztos lesz egy jó munka, egy jó suli, vagy egy szuper pasi, aki elég motiváció lesz, hogy fent maradjak. De nem ezek jöttek be. Nekem egy sport lett a motivációm. De ez olyan motiváció, ami az összes többinél hosszabb távra szól és talán mind közül a legnemesebb. Úgy érzem egy életen át hű fogok maradni ehhez a sporthoz...Olyan ez mint egy kedvenc állat elvesztése: Ha elpusztul, utána sokáig hallani sem akarsz egy másikról, egy pótlékról. Így vagyok a ninjutsuval is. Ha ne adj úristen úgy hozná a sors, hogy valamiért abba kéne hagynom biztos, hogy nem kezdenék bele egy másikba egyből, mert olyan mélyen érzek a ninjutsuval kapcsolatban. Ha lehet ilyet mondani, akkár olyan ez mint egy vallás. És én egy sokáig gyakorolni akaraom.

Szimat...

Miért van az, hogy a férfiaknak olyan kifinomult radarjuk van ahhoz, hogy kiszagolják, amikor egy nő épp "foglalt"? Úgy értem nem csak ehhez van jó szaglásuk, hanem úgy egyáltalában is...
Mert mi nők tisztában vagyunk vele, hogy ha vadászó kedvben vagyunk és más sem jár az eszünkben csak "pasik, vadászat, szerelem, gyerek stb..." akkor ezt a pasik azonnal megérzik, hogy valamiből hiány van nálunk és egyből veszik a nyúlcipőt. Viszont egyből kiszimatolják azt is, mikor egy nő leállt a vadászásról és pihenő álláspontban van, mert a szívét elrabolta valaki vagy csak elengedte az örökös vadászattal foglalkozó gondolatát...
Nem egyszer tapasztalom a saját bőrömön is, hogy mikor nagy keresésben vagyok, akkor azok a férfiak menekülnek előlem, akik igazán érdekelnének, viszont azok akik nem csak teázgatni szeretnének a hölgyekkel azok egyből ott teremnek és mint a tank törnek előre (vagyis csak próbálnak, mert csak úgy mint a férfiaknél nekünk sem kell az, ami kéretlenül és fék nélkül próbál közeledni)...
viszont mikor megtaláljuk a biztos célpontot és mindenki más elhomályosodik a képben, vagyis a tekintetünk csak egy valakire szegeződik, akkor egyből megnyugszunk, kivirágzik a szívünk és ez az auránkon is meglátszódhat, ugyanis amint kivirulunk, mert "foglalt" lett a szívünk erre, mint agy jó zsíros csalira már ugranak is a pasik és nem is egy, mert ilyenkor hirtelen csordában özönlenek és árasztják el az embert bókokkal, figyelemmel és ember legyen a talpán, aki ilyen körülmények között is kitartóan csak az áhitott személyen tudja tartani a tekintetét és nem vonja el csak azért, mert közben ölébe hullott temérdek másik, akikért nem kell dolgozni fikarcnyit sem...