zenei aláfestés :-)
Faithless- A kind of peace
http://www.youtube.com/watch?v=GAdhe9Ux-J4
De visszatérve az utazáshoz.
Olyan jó érzés úton lenni. Az igazat bevallva még soha senkivel nem beszéltem arról, hogy ki hogyan éli meg azt, hogy utaznia kell, pedig az emberek többsége rá van utalva minden egyes nap, hogy a munkába iskolába a lakhelyén belül vagy a lakhelyét elhagyva utazzon A-ból B-be. Ez idő...valakinek kevesebb, valakinek több. Valaki úgy fogja fel, hogy az életéből naponta ennyi idő feleslegesen és üresen telik el, de van néhány ember, aki kifejezetten pozitívan éli meg az utazással járó cullangokat. És én ide tartozom :-)
6 éves koromtól fogva napi 1,5 órát utaztam buszon zötyggölődve egészen 19 éves koromig ugyanazon az útvonalon és sok uatzós cimborámmal ellentétbe én sosem untam meg az utat a város és a mi kis falunk között. Sosem éreztem üresnek azt a kb egy órát, amig beérek a városba vagy épp vissza. Épp ellenkezőleg. Míg mások aludtak unalmukban, én a világ legjobb helyeire kalandoztam el gondolatban a szokásos kis tájat nézve. A legeslegjobb gondolataim utazás közben támadnak. Hihetetlen inspirálóan hat rám a tájban való gyönyörködés, arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül megnyugtat és ha épp nem máshova kalandoznak el a gondolataim, akkor pedig mérhetetlen boldogság tud eltölteni, ha épp megtudom látni a környező természet szépségeit, mint a naplemente, napfelkelte és a velejáró leírhatatlan színek, vagy a tavaszi szél suhogása, ami a kihúzott ablakokon süvít be és fújja az arcomba a szelet, vagy bújik be a ruhám alá (ezt amúgy nagyon imádom.) Vagy épp az árnyékok játékában gyönyörködöm...mindig találok valami épp érdekes elfoglaltságot.
Mikor tavaly kint éltem 3 hónapot Hollnadiában nem győztem kapkodni az állam a színek miatt, amire amúgy már korábba figyelmeztetett a bátyám, aki szintán kint élt korábban egy évet. Valami hihetetlen színek vannak ott, bár az okát nem értem. Talán a végtelen síkság vagy a tenger közelsége miatt olyan mások ott a színek, de az biztos, hogy az itthoninál különlegesebbek. Olyan, mintha több festékből keverték volna őket. Az egész táj, a fények olyanok, mint akár egy festmény!
De ma is sikerült elalélnom a látványtól. Épp a bátyámékkal jöttem vissza autóval Pestre és úgy sikerült, hogy hátul egyedül utaztam, amit nagyon imádok, mert akkor nem kell beszélgetnem senkivel, hanem egész nyugodtan magamba és a gondolataimba mélyedhetek. Na hát most is ezt tettem. A hangos zene és a bátyám és barátnője közti 2 percenkénti viták ellenére igen jól kikapcsolatam a hallásom és átálltam olyan hangokra, amik érdekesebbnek tűntek. Ilyen volt a szél hangja. Fura dolog, de igaz, hogy a szélnek meg van a maga jellegzetessége. Meg lehet elég jól különböztetni a vihar utáni csendesebb, üdébb szelet, a vihar előtte hirtelen és forró szelet, de évszakonként is különbözik. Szóval figyelgettem a szelet. Aztán ahogy kezdett besötétedni percenként kapkodtam a kezembe a fotoápártomat,h lőjjek pár képet a naplementéről, amitől majd berosálltam, mert olyan durván gyönyörű volt, hogy míg az út melletti fák már a sötéttől feketének tűntek, de a nap még távolról vöröslött míg majdnem el nem veszett a fák tövében, addig a fák lombkoronáján (ami totál feketének tűnt)átsütött ez a vöröslő nap és olyan árnyakat vetett a fa leveleire, hogy nem tudtam eldönteni, hogy lefényképeznem kéne inkább vagy csak magambaszívni a látványt és visszajátszani később. No meg az ég...az eget ilyen kéknek én még életemben nem láttam...Rubinkék volt!
Rubin kék ég, rajta a fák fekete koronája, mint valami csipke, vöröslő lenyugvó Nap, a lágy, langyos szellő, amitől az embernek az érzékei teljesen felborzolódnak és mellette a vágyak, hogy ezt valakivel együtt élhetném át, hmmmm. És az elégedettség és boldogság, hogy végre ismét észrevettem a gondjaimba süppedés helyett valami szépet, ami mindig körül vesz, csak nem figyelek rá. És a remény, hogy ezt hadd lássam még minél tovább, amíg csak élek. És az áldozat, hogy ezekért a képekért ilyen pillanatokban mindig feladok valami rossz szokást, ami csak rombolja az életem és csökkenti a napokat, amiket az ebben a gyönyörű életben tölthetek.
Bárcsak megtudnám őrizni ezt a hangulatot magamban mindig...
Csodaszépet írtál, talán szebbet, mint eddig...mert talán arra a dologra " világítottál " rá akaratlanul, ami az élet legfontosabbika: az pedig maga az élet szeretete. Az a csoda, ami nap mint nap körülvesz bennünket, születésünktől a halálunkig, ez pedig az ÉLET...és ezt láthatjuk így is, meg úgy is, csak rajtunk áll, hogyan...Ilyen szépen leírni egy jelenséget pedig szerintem csak az tud, aki imádja az életet...olyan élethűen írtad le a naplementét, hogy az ember kedvet kapott, hogy azonnal kimenjen a természetbe és rácsodálkozzon az égre...Én hasonló érzéssel és amit bennem keltett, azt legkedvesebb könyvemben, A funtinelli boszorkány-ban / Vass Alberttől / találkoztam. Ő tudja ilyen őszinte, igazi átéléssel megmutatni az érzéseket, a tájat, az életet, hogy nem tud másra gondolni, aki olvassa, csak arra, hogy de jó is élni, milyen csoda is az élet....Én köszönöm, hogy ezt megosztottad velünk...Édesapád egyszer a napfelkeltéről beszélt hasonló átéléssel, amikor egyszer hazajött egy éjszakai horgászatról és elmesélte nekem, hogy egyszer látnom kellene vele, ahogyan a Nap felkel, az éjszaka sejtelme még ott van, de az éj párájából hogyan feslik ki a következő nap reménye, a végtelen horizonton felbukkanó uralkodóval, a Nappal...Mindkettő egy csoda: a nappal és az éjszaka is, a maga rejtelmeivel, szépségével...és jó, hogy vannak, akik visszavezetnek bennünket arra, hogy igenis újra és újra rácsodálkozzunk a csodákra, amik körülvesznek bennünket, csak a szemünket - és a szívünket - kell kinyitni rájuk.
VálaszTörlésAnnyira beleéltem magam a képbe, hogy a technikáról megfeledkeztem, ezért az én gondolataim is a tieid lettek :), bocsi.
VálaszTörlés