Amikor vihar készülődik ott legbelül...

Amikor vihar készülődik ott legbelül, akkor mindig van lehetőségünk választani...

Aki világ életében félt a csalódástól, a sérüléstől és attól, hogy egyszer minden véget ér, az választhatja azt, hogy csírájában folytja el az érzelmeket, amik a szívében lobbantak. Szerelmes lehetne ez az illető, boldog lehetne, de annyira fél a sérüléstől, ami előbb-vagy utóbb bekövetkezne, hogy lemond a boldogságról, mert a biztonság híve. Gondosan becsomagolja, elzárja és lelakatolja a szívét mások, de még maga előtt is. Ő ezt választja és vállalnia kell a felelősséget a döntéséért.

Van olyan is, aki tisztában van a "játék szabályokkal". tudja mivel jár a szerelem és boldogan veti bele magát testestül-lelkestül.

És van olyan is, aki borzasztóan fél attól, hogy szeressen, hogy szeressék, de vágyik rá és ha betoppan az életébe az az ember, aki úgy magával tudja ragadni az emberünket, hogy azt már a félelmei sem tántorítják el attól, hogy szerelembe essen, akkor megteszi a szükséges lépéseket, kitárja a szívét és beengedi oda tárt karokkal a szerelmet, és két kézzel ad maga is.

De mindezek előtt van egy fontos mozzanat. Felismerni az ébredező szerelmet magunkban.

Hogyan ismerhetjük fel?

Lelkünk és a szívünk maga a béke szigete. Éppen elvagyunk csendes magányunkban. A szívünk zárjához még senki nem érkezett a megfelelő kulccsal, még gondosan zárva van.

Aztán telnek napok, hetek, hónapok, évek és semmi nem történik. Vágyakozunk arra, hogy valaki betoppanjon a szívünket nyitú kulccsal, de csak nem jön a megfelelő kulcs tulajdonos (bezzeg jön sok másik, de hát sajna nem a jó kulccsal így nincs mit tenni...kalap-kabát!) Aztán nemvárt fordulat történik életünk sztorijában, valaki feltűnik a forgatókönyvben. Már elsőlátásra megmoccan bennünk valami. Mintha csak megéreznénk, hogy a szívünkön a kulcsjuk valamit sziszeg nekünk, de nem igen halljuk még mit mond, így hát az időre bizzuk a dolgot. Még biztosan áll a gát, ami mögött temérdek szeretet várakozik elzárva, hogy majd egyszer rázúduljon valakire, aki képes elbírni mindazt ami a gát mögött van.

Múlik az idő és a történések, találkozások és egyebek során érzed, hogy az évek alatt masszívvá vált gáton rést üt magának valami fenomenális erő, de jajj, ha rés lesz a gáton, akkor jó öreg Coelho bácsi is mondja bizony gát mögött lévő energia szétveti az egész gátat és oda a sok munka, amit belefeccoltunk a gátépítésbe. Szóval nem szabad résnek keletkeznie...de ezeket a dolgokat nem lehet irányítani...valaki fellobbantotta bennünk a lángot és rés keletkezett.

Borzasztó nyomást érzünk a szívünkön...érezzük, hogy ami a gát mögött van hatalmas erővel bír és ha kizúdul, akkor már nincs menekvés se nekünk, sem a másiknak.

Már minden percben a másikra gondolunk, vele lennénk, ha csak tehetnénk. Elvesznénk a tekintetében, a karjaiban nyugodnánk, összefonódnánk vele amilyen erősen csak lehet. Már-már elviselhetetlen az érzés, ami a szívünkből árad. Olyan erős, hogy az egész testünkre kihat és mindig melegünk lesz tőle, levegőért kapkodunk.

Én csak úgy képzelem el mindig, mintha kivirágozna bennünk a lelkünk és olyan fényesen ragyogna, hogy az egész auránkon átütne ez a sugárzás. Kiül az arcunkra a boldogság minden jele. Azon kapjuk magunkat, hogy csak mosolygunk és mosolygunk és mosolygunk és csak róla beszélünk.

Ha az ember bízik önmagában, a megérzéseiben és képes látni a másikat, akkor győzedelmeskedhet a szerelem. De akiben erősebb a kishitűség, mint a  hit, hogy hallgathat a saját szívére az nagyon sokat veszíthet és szenvedhet. Nem tudja megtartani, sőt talán megszerezni sem az esélyt a szerelemre.

Senki más nem adhat nekünk jobb visszajelzést, mint a saját megérzéseink. Nehéz csak arra hagyatkozni, mert mindig kell az embernek a megerősítés, de megéri magunkra hallgatni.  

Szóval hagyjuk hát, hogy a szívünkben fortyogó vulkán végre utat törjön magának és hadd menjen, amerre mennie kell. Vagy falakba ütközik, vagy tárt ajtókba. De legalább mertünk szeretni...