“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.” (Paulo Coelho)
Mi van akkor, ha két ember rosszkor találkozik egymással?
A sors úgy rendelte, hogy találkozniuk kell...ez biztos. De az időzítést elszámolta valaki...rosszkor toppantak be egymás életébe.
Az életük kész káosz, és nem látnak ki belőle. Észlelték egymást, de rosszkor, mert bár a pillantásban, amikor először összetalálkozott a tekintetük kaptak valami kódolt üzenetet, ami megmozgatott bennük valamit mélyen belül, mégsem volt elég intenzív ahhoz, hogy egy lépést is tegyenek egymás felé, mert az életükben tornyolsultak a magánéletbeli problémák. Mindketten elvannak foglalva teljes mértékben azzal, hogy az életüket jó gödörbe tereljék és mindketten küzdenek bizonyos személyekkel akik a káosz okozói, így nem foglalkoznak azzal, hogy esetleg máshol lenne a megoldás és a problémákból, ha kicsit kietkinteének egymás felé, talán meg is oldódna minden bajuk.
Az egyik ember kész, hogy átlépjen a problémáin, de a másik még dolgozna a kis problémáin. Mivel nem egyszerre készek kilépni belőle, így az egyik türelmetlenné válik és sürgetné az életet, hogy gyorsabban teljen az idő és a másik kezdjen el észbekapni különben a várakozásban felörlődik minden, amiért képes lenne küzdeni. De a másik nem veszi a jeleket...Néha ki-ki néz a káoszából, de nem tudja rászegezni a tekintetét erre a másikra...nem látja, hogy ez a másik jelez neki, hogy valamivel nem lehet várni, mert elillan a varázs és vele együtt a lehetőség is...
Szépen lassan meggyőzi magát, hogy nem érdemes várnia erre az emberre, hiszen, ha nem veszi a jelzéseit, akkor lehet, hogy nem is ő az akire vár, hiszen annak ugyanazt kéne éreznie, amit neki és éreznie kéne, hogy ez most az ő pillanatuk, ami talán mégegyszer megadatik nekik, de már nem ugyanaz az emberként éri őket, akik, hanem már más...akkor már mások lesznek és talán már mást várnak az életben, nem őt...
„S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az? … Az igazi… mint a regényekben? … Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”
(Márai Sándor: Az igazi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése