Mélyen, legbelül...

A zene a mindenem, ezt már elég kiskorom óta tudom. Egy életre szóló szerelem ez.

Még 6 évesen kezdődött...

Arra már nem emlékszem, hogy ki akarta, hogy elkezdjünk a nővéremmel zeneiskolába járni, de a felvételire a mai napig emlékszem.
Behívtak egy terembe, ahol egy tanár zongorán játszott le nekem egyre több-és több ütemet, amit nekem vissza kellett énekelnem. Eleinte még gyerekjáték volt a dolog, pár ütem volt csak, simán megjegyeztem őket és vissza is énekeltem tisztán. Aztán kezdett több-és több ütem lenni, sokkal többet hangra kellett már figyelni, de vettem az akadályt végig. Megjegyeztem mindent és énekeltem a tanárnőnek vissza szorgalmasan.

Aztán következett a nővérem. Én ezalatt kint várakoztam anyuékkal az előcsarnokban

Végül behívtak mindkettőnket a nővéremmel és szüleinkkel (ha jól emlékszem). Ekkor közölték, hogy sikeres vettük az akadályt és felvételt nyertünk a zenesuliba. És hozzátették, hogy különösen én rám figyeltek fel, mert pontosan visszaadtam midnen dallamot és úgy néz ki, hogy abszolút hallásom van és ez nagyon ritka jelenség.

Aztán megkezdődött a körséta az órékra, hogy kiválasszuk kinek melyik hangszer tetszik és lenne praktikus. Én már induláskor tudtam, hogy két hangszer tetszik nagyon: az egyik a hegedű a másik a cselló. Fúvós szóba sem jött nálam. (talán a fuvola, de elijesztettek azzal az infóval, miszerint a fuvolától csücsöri lesz a szám, az meg nekem nem kellett) A hegedűt igen hamar sikerült ki is húzni a sorból, mivel nem ált jól a kezemben, valamiért igen kényelmetlennek és nem odaillőnek érzetem. Ekkor még filóztam, hogy talán a zongora tetszene, de mivel zongoránk akkor még nem volt otthon és bérelni meg azt nem lehet, így maradt a cselló. Nem is volt bennem kétely, nem válogattam többet. Nekivágtam. Nővérem pedig a klarinét mellett döntött.

Azonban fel kellett venni a szolfézst, amitől nagyon féltem, mert bár énekből mindig 5ös voltam, a kotta olvasás még sem ment, mert sosem érdekeltek annyira a kották, hogy belemélyedjek és lekössenek. Így itt sem volt másképp. Minden szolfézs órát végig tippeltem, mikor engem kérdeztek, hogy milyen zenei hang következne. Az óra nagy részében pedig aludtam vagy ábrándoztam. A cselló órákon mégsem volt emiatt gondom.

Minden új dalnál a tanárom, Kokas Ági néni (akit imádok mai napig és akkor is nagyon szerettem) eljátszotta az egészet bemutatónak és azután következtem csak én. Így nem volt más dolgom, mint nagyon erősen figyelni és megjegyezni, hogy hogyan is vannak a hangzások, dallamok. Le is játszottam mindent kisebb-nagyobb hibákkal és Ági néni sosem vette észre, hogy nem olvasok kottát, hanem fejből játszok. Azt néztem csak, hogy a hangjegyek milyen messze vannak egymástól és besaccoltam, hogy akkor ez hogy is néz ki lefogva a húrokon. 4 évet játszottam így végig Ági néninél és sosem tűnt fel neki a "hiányosságom". Sőt olyannyira jól ment a cselló és olyan szépen játszottam, hogy a 4. év végén, mikor bekerülhettem volna tücsökzenekarba, amire nagyon vártam felajánlotta, hogy 2 év anyagát venné velem egy évbe süritve, mert képes vagyok a tempóra és meg van hozzá a tudásom.

Azon a nyáron viszont iskolát váltottam. Az egyszerű, falusi általános iskolából átiratkoztam zenei általános iskolába ének tagozatra. Itt viszont nagyon sok megpróbáltatás várt rám és sok munka nem csak az énekkar, de egyéb tantárgyak miatt is, amik falunk egyáltalán nem voltak erősek, így arra kényszerültem, hogy megváljak a csellózástól és maradjak az éneknél. Főleg azért, mert ének és cselló együtt a sok próbák és fellépések miatt, no meg a suli együtt sok idő lett volna én meg pici voltam még és gondolom kímélni akartak.

Mai napig nem értem miért kellett akkor abbahagynom a csellózást (egyébként mai napig odavágom sokszor anyu fejéhez hogy vehettek ki a zenesuliból), mert a suliban ígyis-úgyis rosszul mentek a dolgaim. Viszont énekkari próbákon, mikor valaki zongorázott, vagy csellózott háttérzeneként mindig vérzett a szívem. Osztálytársam, Anita, akivel együtt kezdtük a csellót a zenesuliban szintén énekkaros volt velem és mikor játszott a csellóján sosem kéreckedtem oda, pedig megvesztem azért, hogy kicsit ismét játszhassak egy csellón. Így telt el ez a 14 év...Azóta, hogy abbahagytam a csellózást nem nyúltam hozzá többet, még ha lett volna rá lehetőségem az énekkari próbákon.

Viszont amit abban a 4 évben kaptam a zenétől, azt sosem felejtem el. Mélyen a lelkem mélyén azóta is csellózok. És nem csak csellózok, de zongorázok is és minden máson is zenélek. A zene olyan otthonom lett, ahova ha hazatérek mindig hihetetlen nyugalom tölt el. Ezért is élek-halok, ha komolyzenét hallok. Sokszor van, hogy olyan érzés lesz rajtam úrrá ilyenkor, hogy elkezdek sírni. Mikor klasszikus zenét hallok nem vagyok már ott testben, csak a lelkem él, és táncol, és sír egyszerre.
A komoly zenét sokan szerethetik, de igazán csak azok érezhetik át és válhatnak vele teljesen eggyé, akik játszottak valamikor valamiylen hangszeren. Mikor megszűnt számukra játék közben tér, idő, csak a zene létezett. És nem hallottak és nem éreztek mást csak zenét, de az egész lelkükben,testükben.

Van a zene... A csodálatos. Mindent elmond neked, és mindent elmond rólad. A zene, ami egy fehér lapon a laikus számára csupán különféle jelek valamiféle megfoghatatlan, értelmezhetetlen halmazának tűnik. De az értő szem már látja a dallamot, ami lelkében életre kel, amit másokkal megoszt. És ebben a pillanatban a zene már nem csak a hangok meghatározott sorrendjét jelenti. Ettől kezdve a barátod. Beszél hozzád, mesél neked, végigvisz tájakon, érzelmeken, életeken. Ha szeretsz valakit, elmondja neki. Ha félted őt, helyetted beszél. Szavakkal, vagy akár szavak nélkül mutatja meg érzéseidet neki. Mesél, mesél, mesél. Igen a zene él, életet ad. És összeköt embereket, szíveket, lelkeket. Amikor a másikkal, akivel ezt a dallamot meg szeretnéd osztani, együtt hallgatod, és tudod, érzed, hogy számára ugyanazt mondja, ugyanazt meséli. Amikor a zenében megértitek egymás gondolatait, érzéseit, ugyanazt élitek át, élitek meg. Akkor, abban a pillanatban a zene híddá válik, és így köt össze. Vele.

Csitáry-Hock Tamás