őKedves olvasók, akiket idevetett olykor-olykor a véletlen és akik rendszeres olvasói voltak életem lapjainak, üzenem nektek, hogy befejezem a blogom írását. Kifogytam szavakból, türelemből és beleuntam pár dologba.
Úgy gondoltam 2010 januárján, mikor elkezdtem ezt a blogot, hogy azzal a céllal fogom írni a bejegyzéseimet, hogy valahol megmaradjanak a külföldön kint töltött 3 hónap élményei számomra. Úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb módja lesz az internetes híradás mind a rokonaimnak, mind a barátaimnak, akiknek nem tudtam külön-külön mindig hírt adni magamról, így ide írtam meg az élményeimet, hogy közülük bárki bármikor olvashassa mi történik velem. De a 3 hónap és hazaérkezésem után úgy éreztem van kedvem ezt folytatni, mert csak úgy bugyognak bennem a gondolatok és ötletek, amit jó, ha kiírok magamból magamnak, hogy majd egyszer visszanézem, hogy "Jé...voltam én ilyen is..." Szóval úgy fogtam fel, hogy ez az én naplóm, amit bár nem zárok el egy saját kis füzetbe, aminek nálam lesz a lakatkulcsa, de nem is fognak sokan olvasni, hiszen sohasem reklámoztam, nem tettem közzé.
Azt hittem lehet ez az én naplóm. Mivel mi a napló írás? Saját, őszinte gondolataink papírravetése. Gondoltam ezt át lehet ültetni a netes világba is. De egy naplóírás nem egy ember munkája?
Kaptam visszajelzéseket, hogy olykor túl őszintén írok és nem félek-e így kiadni magam, nem félek-e hogy visszaüt a dolog? És én nem féltem, mert nem tudok nem így írni. Ami bennem volt, azt úgy írtam le, ahogy épp a kezemet vezette a szívem...
Továbbá abban is tévedtem, hogy csak elég publikálni a gondolataimat, mert azokra válaszolni is kell, ha egy-egy bejegyzés felkeltette valaki érdeklődését. Sajnos én nem vagyok egy kommentálós fajta és őszintén bevallom néha nincs bennem semmi válasz a feltett kérdésekre...egyszerűen nem tudok hozzászólni sok dologhoz. Szóval felelőtlen és felkészületlen voltam, amiért nem számolt ezzel...
Végül arra jutottam, hogy nem maradt bennem kedv az íráshoz, és szó sem, amit leírhatnék így befejezem a szivárványképet, ha nem is végleg, de bizonytalan időre biztosan, míg újra elözönlenek a szavak és túlcsorduló kedvet nem kapok az íráshoz.
Köszönöm, hogy eddig idelátogattál!
Üdv: Lupus
Kedves Laura! Sokáig töprengtem, hogy "utolsó bejegyzés" -edre szabad-e, kell-e reagálni, főként azon személyek valamelyikének, aki esetleg hozzájárult döntésedhez...és miután többször is kommentáltam írásaidat, ezért részesévé váltam "blogos életednek". Újra és újra elolvastam írásodat, igyekeztem beleérezni akkori érzelmi állapotodba és napok után úgy érzem, hogy igen, kell reagálni erre a bejegyzésre, s több ok miatt is.Az első az, hogy jól láttad, aki felvállalja a nyilvánosságot, annak számolnia kell azzal, hogy arra időnként reflektálnak. Lehet, hogy nem is annyira a Te gondolataidat boncolgatják ízeire, csupán a sajátjaikat próbálják megosztani a Tieid kapcsán, örülve, hogy hangot adhatnak valahol ezeknek...Aztán persze benne van egy ilyen nyílt naplóvezetésnek az a veszélye is, hogy "beleszólnak" néhányan olyanok, akik úgy vélik, hogy megtehetik, mert ismernek vagy mert ők már tapasztaltabbak és többet tudnak ezekről az érzelmi,tapasztalati területekről...és bizony ez sem feltételez feltétlenül rossz szándékot.Blogodat valószínű, hogy leginkább azon személyek követték figyelemmel,kitartóan, akik életedben így vagy úgy, de szerepet kaptak...és feltételezték,hogy bizonyos affinitás részükről elfogadható....Nos, ez olyan, mint a sokszor emlegetett " róka-kis herceg -féle szindróma", de erre most hosszú lenne kitérni...Ami itt most szerintem lényeg: Ha valakiben bármivel kapcsolatban gondolatok ébrednek és ezt meg tudja fogalmazni saját maga, szavakba tudja önteni, le tudja írni és ezeket a gondolatokat fel is vállalja, akkor azzal egyfajta " küldetést" teljesít...és ezt nem gondolom túlzásnak. Nagyon kevesen vannak olyanok, akiknek eredeti véleményük van az élet dolgairól és ezen véleményüknek hangot is akarnak és mernek adni.Ezért, ha ezt valaki megteszi,az elsősorban példaértékű, másodszor pedig belső kötelesség is, hiszen ezzel "tanít" is, gondolatot ébreszt a másikban és persze amikor leírja, gondolatot ébreszt saját magában is...és ez a legfontosabb...s aki képes gondolkodni, tud írni és bátor, hiszen a gondolatait közölni meri, az ne rettenjen vissza semmiféle külső jelzéstől, "gáncstól" , mert legtöbbször ezek az ún. " gáncsok" visznek bennünket előrébb...Tehát: örültünk sokan, hogy olvashattuk a feljegyzéseidet.Okos és sokakat érintő témákról gondolkodtál, amelyek bennünket, olvasókat is megmozgattak nyilván, hiszen reagáltunk rá. A magam részéről -fentieken túl - nagyon sajnálnám, ha " leszoknál " erről az istenadta tehetségedről és magadba fojtanád érzéseidet és szavaidat.Ha van gondolatod, ne rejtsd el,igenis írj,ha nem akarod megosztani mással, akkor csak magadnak, de írj...bár Márai szerint, akit a Sors megajándékozott valamilyen különleges tehetséggel / mint pl. Téged az írás tehetségével / az nem rejtheti véka alá, belső kötelessége van megosztani másokkal is. / No persze itt meg elő jöhet a szabad akarat kérdése, de ez már ismét egy újabb felvetés.../
VálaszTörlésHa mégis abbahagyod " jó szokásodat" , ez is érthető, én sajnálni fogom, egy színfolttal kevesebbel találkozom a virtuális világban. A magam részéről köszönöm a sok értékes, kedves témát, amit megosztottál velünk....és ha tüske szúrt meg esetleg, azt húzd ki minél hamarabb, mert csak ez szolgálja a jót életedben.
kár...nagyon tetszett, a stílus, a témák, az egész szellemisége, atmoszférája.
VálaszTörlésKedves Gelencsér!
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm a kommentedet. Örülök, hogy tetszettek az írásaim és remélem, hogy a későbbiekben is idelátogatsz majd, ha visszatérek az "írói válságomból". :-) Minden jót. Üdv: Lupus