Elvesztettem abban az esztendőben minden illúziómat, az emberekbe vetett hitemet, még Isten segítőkészségében, mindenhatóságában is kételkedtem, olyan mély volt a szakadék, amibe zuhantam.
Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet.
Van, aki csalódásainak építőkockáiból is képes a remény ingatag tornyát felrakni.
A jó mindenkor elkésve jön, mindig későn készül el, amikor az ember már örülni sem tud neki istenigazában.
Félt hinni... Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák... és végül lehúzzák.
Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért.
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Nehéz csalódottnak lenni, mikor azt kapod, amire eleve számítottál.
Oly erősen, oly gyötrőn kívánhat valamit az ember, hogy a beteljesülésnek már nem örvendünk: túlságosan sok lelkierő ment rá.
A baj az, hogy mindig a magasba kívánkozunk, mint a buborék, és lehullunk a feneketlenségbe, mint a kő.
A lemez újra rendesen forog. Csak nem azt a dalt játssza, amit kellene.
Ne higgy a lányoknak, minél távolabb tartsd magad tőlük. (...) Ha megcsókolod, rögtön meghal szívedben az akarat. Magához köt valami láthatatlan szállal, elszakítani nem lehet, és odaadod neki szíved-lelked. Így van ez! Őrizkedj a lányoktól! Mindig hazudnak! Az egész világon téged szeretlek a legjobban, azt mondja, de szúrd meg akár csak egy tűvel is, széttépi a szívedet.
Sokszor egy semmiség elég ahhoz, hogy az ember lezuhanjon a fellegekből.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élő halott.
A nők tapadási gyakorlata amolyan titkosírás, amelyet nem mindig könnyű megfejteni. Van, amelyik azt jelenti, hogy ez vagyok én, ilyen vagyok, ezt tudom én, de csak akkor, ha... A föltétel egyiknél házasság, a másiknál bunda, ékszer, az átlátszó lelkek esetében; máskor viszont felbujtás gonoszságra, hitszegésre, csalásra, sikkasztásra, gyilkosságra. A lista végtelen. Idáig hagyján, de a tapadás keltette várakozásnak nem mindig felel meg maga a nő. (...) S mikor a boldogtalan férfi teljesítette a kimondott vagy sugallott föltételeket, tökéletesen más nőt ölel karjaiban, mint amilyent várt.
Mennyi optimizmus kell ahhoz, hogy az élet ne törje meg az embert? Mennyi kitartás, hogy átlépjünk a csalódottságokon? Mikor összetörik a szívünk, mert elrabolják tőle az álmokat, vajon csillagpor marad utána, mint a világűrben szétrobbant csillagok helyén? És nem tehetünk semmit, mert a döntések, a magunké vagy másoké egymás után és egymásba kapaszkodva sodorják magukkal az életünket.
A föld pihenni akar és parlagon akar heverni egy ideig, mielőtt újból teremteni tud és újból ajándékaival halmoz el bennünket. Ilyen az ember lelke is.
Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.
Azt mondják, mindenkinek van valamilyen őrangyala, de szerintem nekünk valami gonosz ördög jutott.
Az élet tele van csalódásokkal. Az apróbb kudarcokon csak úgy lehet úrrá az ember, hogy annál keményebben küzd.
"Nem az a baj a felnőttekkel, hogy hazudnak nekünk, hanem az, hogy minket is hazudni kényszerítenek."
A logika nem némíthatja el a személyes csőd érzetét. Csak az idő segíthet valamit, de az idő sem végez tökéletes munkát soha.
Annyira a jót keressük másokban, hogy a rosszat észre se vesszük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése