Mostanában igen sokat vagyok egyedül és a szokásosnál többet töltök mélázgatással, ami néha jó, néha nem :-)
Épp Moris kutyámmal sétálgattunk a újpesti rakparton, róttuk a szokásos fél-3/4 órás körünket, amit szokás szerint úgy átbambulok, hogy teljesen kiesik mi történik akkor velünk séta közben...
Szóval éppen sétálgatunk és elméláztam, hogy miért kell nekem egyedül lennem ilyen gyakran, mikor gyűlölöm az egyedüllétet. Persze ilyenkor mindig megmagyarázom magamnak, hogy ezek csak a fejlődésemet szolgálják, mert csak így és ilyen körülmények között ismerhetem csak igazán jól ki magam. Ugyanis elég gyakran boncolgatom azt a kérdést, hogy mi az én létezésem célja? Azt tudom, vagyis úgy érzem, hogy vmi igazán jó célt fogok majd szolgálni egyszer, és tudom hogy több van bennem, mint amit elhiszek magamról, vagy amit mások gondolnak, de képtelen vagyok rájönni hogyan áshatnám le magam olyan szintre, hogy találkozzak az igazi énemmel.
Tudom, hogy a bennem lévő "én" el van nyomva, mert a gonosz egóm sokkal erősebb és az a baj, hogy néha kristálytisztán látom, hogy miért vagyok sokszor ok nélkül agresszív, vagy negatív vagy irigy és sorolhatnám...mert még mindig mások vannak rám hatással, még mindig adok a véleményükre és hagyom, hogy irányítsanak és befolyásoljanak. És mikor ráeszmélek, hogy ez a szitu, kurvára nem is a saját életemet élem, hanem másét, vagy más által irányítottat, akkor nagyon kétségbe tudok esni, hiszen itt vagyok 23 évesen és azt gondolom, hogy eddig csak álmodtam az életem. Csak ábrándoztam...pl-ul arról, hogy milyen lenne igazán boldognak lenni, vagy igazán őszintének és bátornak lenni...vagy arról, hogy milyen lenne saját érdekemben lépni végre egyszer és nem mindig mások érdekét tartani szem előtt...
Tegnapelőtt a véletlen az utamba sodort egy régi és alig ismert "ismerőst", aki vmiért mindig szimpatikus volt számomra, de mégsem sikerült elmélyítenünk a barátságunkat. Lényeg, hogy összefutottunk és hosszas beszélgetésbe mélyedtünk és én teljesen ledöbbentem, hogy mennyit változott, vagyis hogy ezt nem is mondhatnám, hisz annyira nem ismertem, hogy tudjam változott-e vagy tényleg ilyen volt...lényeg, hogy olyanokat mondott nekem, amik szíven ütöttek, amik célba értek a szívemben. pár percre a bennem mélyen elzárt igazi "én" felszínre került és olyan jó érzés volt.
És nem csak ezt az egy véletlent adta a sors nekem, hanem egy olyan közösséget is, amiben első nap már otthon éreztem magam és olyan hang szólalt meg bennem, hogy itt nagyon kellemes lenni és ezek az emberek nagyon, kimondhatatlanul szimpatikusak számomra, mert van bennünk valami plusz, valami más, amit már régóta keresek és amire szomjazom, de másokban nem találtam meg. Persze az egom azért itt is bekever a képbe néha, hiszen próbálja elhitetni velem, hogy itt másról van szó, mint aminek lennie kell. na de ezt most nem fejteném ki, mert megint elragadott a hév és csak írok és írok és nem tudok visszatérni az eredeti gondolatmenetemhez XD
Szóval lényeg, hogy most itt, ebben a közösségben végre kezdek magamra találni. Talán ez az első dolgo, amit magamért teszek mióta Pestre költöztem. Vagyis lehet hogy már évek óta nem is volt ilyen...
Szóval azt hiszem, végre kezdek rátalálni a saját hangomra és elindulni a jó úton. :-)
Végül 3 gondolat, az egyik oktató sráctól,amik nagyon megfogtak.
"Ha egyetlen mosoly van csak benned, add azoknak, akiket szeretsz. Ne otthon szomorkodj, hanem menj ki az utcára és kívánj mosolyogva 'jó reggelt' vadidegenek. "
"Az élet legszebb dolgait nem lehet látni vagy tapintani, hanem a szívvel lehet érezni."
"Ha az emberek beszélnek, hallgass minden erőddel. A legtöbb ember nem képes hallgatni."
Laura! Bár rendszeres olvasója vagyok a blogodnak, eddig még nem kommentáltam egyik gondolatodat sem, ki tudja miért, talán gyávaságból, talán mert azt gondoltam, majd megbeszéljük, de az is lehet, hogy magam is egy érési folyamatban vagyok/ tudod: élethosszig tartó tanulás :) / Szóval, most úgy érzem, hogy nem mehetek el a gondolatod mellett szó nélkül. Örülök, hogy ilyen lányaim vannak, mint Te és Ingrid, akik, bár most még nagyon keresik az útjukat, néha megfeneklenek, DE: mindig hűek önmagukhoz,hitelesek, holott mégis meg akarnak felelni sokszor azoknak, akiket nagyon szeretnek....és ezért nem járjátok6 jártátok eddig ! / a magatok útját, s mi, akik nagyon szeretünk benneteket, bár érezzük mélyen, hogy ez így nem jó, mégis hagyjuk, hogy egy nem igazi utat járjatok / mert féltünk benneteket és azt hisszük: mindentől megóvhatunk titeket /...Sajnos sokszor tettem ezt én is és teszem ezt még most is néha, meg akarok felelni mások elvárásának. Ugyanakkor igazán boldog csak akkor voltam életem során, amikor nem törődtem az elvárásokkal, amikor csak a belső hangomra hallgattam, nem méricskéltem, nem aggódtam a következmények miatt, és ezeket a döntéseimet soha nem bántam meg :) A belső igazi hangod ugyanis soha nem téved, soha nem hazudik, csak nagyon figyelj rá fontos lépések előtt és akkor tedd, amit tenned kell. Boldog csak így lehetsz...és ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ideális lenne, azzal ne törődj, csak éld az életedet akkor, amikor ott a pillanat, a legteljesebben éld, a többi majd megoldódik így vagy úgy. Szeretettel: Anya
VálaszTörlésEz még kimaradt: Egy nagy tanítótól tanultam nem olyan régen: " Figyelj az első, belső, felső hangra ! " - az sosem téved. :))
VálaszTörlés"hogy milyen lenne saját érdekemben lépni végre egyszer és nem mindig mások érdekét tartani szem előtt..." Ezt megtudod, ha megismered magad.
VálaszTörlés:)
És szerintem is lehet az ember először okos, és másodszor ártatlan.
:)