Dráma

A mélységben van az igazság, a szépség.
Egy barátom mindig azt mondta nekem: "Lau nekünk dráma kell, mert dráma nélkül nem élet az életünk!" És azt hiszem nem mondott hülyeséget.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért vonzanak a szomorú dolgok, zenék/képek/filmek/bármi...azért, mert azok tele vannak érzelemmel. A szomorúságot olyan sokszínűen lehet kifejezni. Annyi eszközünk van rá, hogyan fejezzük ki a szomorúságunkat, miközben az öröm, akármilyen nagy és igaz is legyen, szinte mindig "egy nyelven" beszél. Szerintem a boldogságnak vannak határai és mindenki majdnem ugyanúgy éli meg, ezért sem lehet olyan érzékletesen, olyan mélyen átadni ezt az érzést.
Egyébként meg, ha jobban belegondolunk a mesékben, amiben jó és rossz szereplő egyaránt játszik, valahogy az embert mindig megérinti a rossz egyénisége. Nem is tudom hol olvastam erről nemrég egy cikket és meg is örültem magamban, hogy milyen szépen kifejtik a rossz szerepét. Lényegében arról volt szó, hogy a rossz szereplők nélkül nem értékelnénk a jót, jobban mondva a rossz szereplők nagyon hasznosak, mert arra vannak, hogy rátereljék a figyelmet a jó és rossz közti különbségre és csak a különbség észlelésével és megértésével fogjuk fel, hogy mi a jó. Szóval ha úgy vesszük, akkor a gonosz(vagy rossz) is rendelkezik némi jó tulajdonsággal, hiszen nélküle, a példa nélkül nem tudnák hol vannak a határok.
De visszatérve a drámára.
Semmi nem érint meg annyira, mint egy negatív hangvételű, vagy mondhatjuk szomorú zene. Ez így elég depisen hangzik, pedig nem vagyok az. :-) Egyszerűen csak mindenkiben ott motoszkál valami végtelen, kimondhatatlan és kifejezhetetlen szomorúság. És szerintem nem túlzás általánosítani, mert mindenkivel történt biztos olyan esemény, ami egy éltere beette magát a lelkébe. És ezeknek a rosszakat néha át kell adjuk magunkat, hogy elengedhessük őket. Különben, ha bent ragadnak a lelkünkben akkor ott elkezd növekedni és kitudja milyen hatással lesz ránk.
Azt hiszem nekem van egy-két nagyon rossz emlékem, amit sosem mertem átélni, mert olyan mértékben szomjazom, és úgy magával tud ragadni egy-egy- a körülöttem lévők szerint szörnyen depresszív- zene, hogy hirtelen öntudatlan állapotba kerülök, úgy magával ragad és lehúz az érzés...de sosem mertem mégsem úgy elmenni ezekkel a zenékkel, hogy katarzis legyen rajtam úrrá.
Akárhányszor csak meghallom Mozart Requiemjét sírni támad kedvem, és ami ebben még engem is meglep, hogy bármi depresszív zene, mégis örömkönnyeket tudnék a hatására ejteni. Mikor kicsi voltam és még csellóztam, mindig azon gondolkodtam meg néha mondogattam is anyunak, hogy azt a zenét keresem, amivel átélhetem a halált, ami a szívembe trafál teljesen. A Requiem közelít ehhez az érzéshez, de ahogy már kicsiként is sejtettem, ezt a zenét nekem kell megkomponáljam...az én saját drámámat kell beleírjam a dalba.
Olyan jó az érzéseinket figyelni és megélni. Csak attól félek, hogy annyira ki van hegyezve minden idegszálam a drámára, a "szomorú oldalra", hogy az örömöt, a boldog részt talán át sem tudom élni. Félek, hogy így van...ezért is érzem néha úgy, hogy a szívem kőből van, ha a boldogságról, az "énről" van szó...