Csak a tűz kell...

nincs szív és

 

"A tükröd leszek, hogy lásd ki vagy, hogyha nem látnád."

Nagyon foglalkoztatnak a tekintetek...szeretek a szemből levonni fontos következtetéseket magamnak, mert mindennel lehet játszani a szemen kívül. A tartással, gesztikulációval, távolsággal, mosollyal. Mindezek manipulálni képesek. De a tekintet az más tészta. Abban minden kristály tisztán olvasható.

Ha mérgesek vagyunk elszürkül a szemünk, de legalábbis megváltozik a szine.

Ha sírunk, vörös.

Ha mérgesek vagyunk, szúr.

Ha közömbösek vagyunk, üveges,üres.

Ha kívánunk valakit,akkor igéző, mondhatni "üzenet nélküli".

És ha szeretünk, akkor szelíden símogató. Az imádat lángja ég benne. Könnybelábad!

Az utóbbi kettő a legérdekesebb számomra.

"Egy tükröt keresünk. Tiszta és igaz tükröt. És ha szerelmes vagyok tudom, hogy felragyog benne a képem."

Aki ismeri ezt az idézetet és a magáénak érzi, az tudja miről beszélek. Tudja, hogy a cél, hogy egy ilyen tükörrel találkozzunk. 

Olyan emberre vágyakozunk a legtöbben, akinek a tekintetében egész nap boldogan fürödhetünk, sütkérezhetünk. Amiből süt ránk a szeretet és a tűz, amivel értünk lobog. És természetesen úgy a jó, ha a mi szemünkben is ilyen láng lég a másik iránt. És, hogy miért fontos, hogy meglássuk magunkat a másik tükrében? Hogy miért jó, ha magunkat látjuk és keressük a "tükrünkben"? Mert akkor biztos, hogy a mi "tükrünk" az tényleg minket lát. A valódi bensőnket...a ruhátlan valónkat. És ez a leghatalmasabb bók, amit bárkitől kapni lehet. Hogy annak lát minket, akik vagyunk és így szeret.

Viszont vannak pillanatok, mikor az ösztönök elhatalmasodnak az emberen és a másikat elveszti a látóköréből...és már nem a lényét látja, hanem csak a testet. Ilyenkor meglátjuk a másikban az állatias, ösztön erejű szükségleteket kiülni a szemükben. És ez leblokkolja az embert...mert bár az is ő, akit a másik megkívánt, de akkor csak a testét akarják és az kinek elég, hogy csak ennyit akarjanak belőle? Mi nők, mi azt akarjuk, hogy az egész lényünket: lelkünket, testünket akarja a másik...és mégis hányszor találkozunk össze éhes férfi szempárokkal...Csak a férfiak ezt észre sem veszik magukon. És mi nők lehet, hogy ideig-óráig vadítónak tartjuk, hogy egy ilyen szempár fürkész minket, mégis attól olvadunk el, aki nem az ösztönöktől megittasult szemmel tekint ránk, hanem aki a szerelemtől, elfogadástól ragyogóval néz vissza a mi tükrünkbe...

nincs Szerelem..."

Szerelem kell...

Megtanulni a leckét...

Az élettől mindig újra és újra megkapom ugyanazokat a leckéket, mert nem tanulok a hibáimból.
Hiba...nagy hiba nem tanulni belőlük, főleg, ha már többedzserre meg kell tapasztaljam ezt a kellemetlen, gyötrő érzést.
Ezúttal az a lecke, hogy nem szabad kishitűnek lenni!!! Sohasem! Mindent el lehet vele rontani. Még a legszebben induló, már-már álomba illő dolgokat is.
Nem szabad semmi jót megkérdőjelezni. Sem úgy, hogy "Ez tényleg velem történik? Nem tévesztette el vki a "címet"?" Sem úgy, hogy azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg mindazt, amivel az élet nagy kegyesen megajándékoz. Mert aztán jönnek a kérdőjelek, aztán az azokra adott negatív válaszok,hiszen a jót nem tudjuk feltételezni magunkkal kapcsolatban...és már kész is a "tragédia...pedig happy end volt készülőben. Csak nem mertünk hinni a boldog folytatásban...így a történetet mi magunk tereltük negatív irányba.
Szóval tanulság: Elfogadni mindent gondolkodás nélkül, amit nekünk ad az élet! Elfogadni, és nagy hálát érezni azért, hogy velünk esett meg ez a nagy szerencse.

Ez szépséges

http://www.youtube.com/watch?v=mXuzLRVi6qk

There's something inside you...its hard to explain

Emlékezni egy pillanatig...

 

Szeretem a halottak napját. Lehet, hogy kicsit groteszkül hangzik ez, de akkor is így van.

Akinek vannak szerettei a temetőben és gyakran látogatja őket az tudja, hogy még ha érzelmekkel megtelve is megy ki hozzájuk, akkor is személytelen egy temető. 

Érezni az ott nyugvó sok-sok lélek csendes jelenlétét. Ott pihennek. Látnak mikor imádkozunk, mikor sírunk, hallják a gondolatainkat. Kicsit nyugtalanító a dolog. Ettől függetlenül mégis szeretek csak úgy szimplán is kijárni oda. Megnyugszom kint. Sokszor megyek ki csak úgy, hogy kitisztuljanak a gondolataim a kintlét alatt. Néha kérem apu tanácsát, áldását, vagy épp a segítségét. És legtöbbször megújulva lépek ki a temető kapuján, mintha erőt kaptam volna. Mintha jobban értékelném az életet.

És az ilyen napokon, mint ma is...ami az Ő napjuk, egyszerűen szomorkodás helyett mérhetetlen béke és szeretet tölti el a szívem, mikor a temetőbe lépek.

Mindig este megyek.

A sírok  pislákoló fényben úsznak. Olyan akár egy mese. Az emberek meghitt kupacban állnak a rokonokkal, családjukkal, akik ha máskor nem is, de ilyenkor hazalátogatnak. És ez olyan szép...

Idén volt először, hogy egyedül mentem ki halottak napján a temetőbe. Egyéb napokon kizárólag egyedül szeretek oda menni, de ilyenkor a családommal szoktam, mert ez olyan program, ahova az ember a szeretteivel megy. De idén mindenki máskor ment ki, így egyedül maradtam.

Kicsit félve is vágtam neki a temetőnek, de amikor kiértem egyszeriben elszállt minden magányosság érzetem, minden félelmem. 

Az a sok fény a sírokon! Szinte minden síron volt most gyertya! És - pedig már sötét volt- az a sok ember!

És akkor eltűnődtem azon, hogy milyen jó, ha az embert ennyien szeretik. Volt sír, ami roskadásik tele volt gyertyával. Apué is ilyen volt...És elmerengtem azon, hogy a gyertyák jelképesek. Minden egyes gyertya egy ember kedves emléke az ott fekvőről. És ez a gondolat olyan megnyugtató. Hogyha tényleg így van, akkor milyen sok ember emlékezhet még mindig a másikra.

Ez az emlékezés napja. A szép emlékeké. Régebben a fájdalomra gondoltam csak, ami az emberek elvesztésére emlékeztet, de idén azt gondolom, hogy ez egy boldog ünnep, mert az ember a szépre próbál emlékezni ilyenkor és nem a rosszra...