....vizet prédikál

Nincs borzastóbb és dühítőbb annál, ha valaki bort iszik, de vizet prédikál...Ha valaki valameilyen utdás birtokában van; különlegessel rálátással rendelkezik a dolgokra; szavak nélkül érti a jeleket és olvas gondolatból vagy tekintetből...ennek az embernek kutya kötelessége hallgatni a megérzésire nem csak mások megfigyelésében, de saját maga megfigyelésében is, vagy ha épp a saját sorsáról van szó. Mert könnyű másokat segíteni, ha a szemlélő szerepében vagyunk és tényleg jó szemlélők vagyunk. Könnyű másokon segíteni, de magán miért nem segít az ember? Mert önzésnek találja? Vagy mert szeret a szenvedé fél szerepében lenni? Mert annyira kimondhatatlanul szeret mártírt játszani, akinek semmi nem jön össze, pedig ha egy picit odatenné magát, akkor az ő élete is alakulhatna jobban, sőt! Úgy is alakulhatna, ahogy ő szeretné, mert a kulcs a kezében van?
Áááááááá, az túl könnyű lenne...

Így élni, vagyis másokra tekintettel lenni, de magunkra nem legalább olyan veszélyes, mint olyan embernek lenni, akinek van esze, de lusta használni. Így igazán vakon leélheti az ember az életét és mehet el úgy a neki szánt ösvény (jó ösvény) mellett, hogy észre sem veszi, vagy egyszerűen fütyül rá, hogy ez az ő útja lenni. De ő inkább választja a görönygös, megpróbáltatásokkal és szenvedéssel járó utat pusztán azért, mert neki elég elégtétel az, hogy másokon segíteni tud. Ezt gyakran fel is emlegeti magának és még büszke is magára szóval erről a részről megkapja, amit akart így hát nyugodt szívvel választatja a nehéz utat, mert közben büszkélkedhet sok másik ember  útra terelésével.

Ezt a bejegyzést egy számomra sokat jelentő személynek szánom, aki ahogy én is, a mártír szerepében szeret tetszelegni. Szóval igen...magamnak is szánom. Én is legalább annyira aszkéta életet élek, akár csak Ő, de talán még nem is tudja ezt magáról...És mivel ide a blogra sejtéseim szerint nem jár fel, így nem is szembesülhet vele és a véleményemmel sem. Pedig kezetráznék vele és gratulálnék neki, hogy "Csak így tovább! Menjünk el az élet mellett, büszkén és felemelt fejjel!"

Záró akkordként:
 "Tanulni de nem gondolkozni hiábavaló, gondolkozni de nem tanulni veszélyes!"
 (Konfuciusz)
 

Nem akarom látni...

 

Képzelt riport egy amerikai pop fesztiválról - Nem akarom látni
http://www.youtube.com/watch?v=MQT9ACipF8Q

A szív...nos igen...nem véletlen, hogy a szívünk a legfontosabb szervünk. Az kell az életbenmaradáshoz fizikai és lelki értelemben is. Ki is van téve hát az élet minden területén, minden percben annak a veszélynek, hogy bármikor kinzó fájdalom gyötörje. De kinek mi a kinzóbb fájdalom? A fizikia gyötrelem, ami a szívünket éri, vagy az az érezelmekből fakadó kín, amire nincs orvosság. Egy beteg szivet lehet gyógyítani, kaphatunk újat is akár...de egy fájó szivet mi gyógyít meg? Az idő? A fájdalmát okozó személy? Csakis mi magunk...És ez irdatlan nehéz feladat, és roppant türelmesnek, optimistának és kitartónak kell lenni ahhoz, hogy egy mély sebet be tudjunk gyógyítani úgy, hogy a darabokra hullot szívünket (hacsak az egészet nem adtuk oda valakinek) újra össze tudjuk ragasztgatni és ha ott is maradnak a hegek, a korábbi sérelmek nyomai, de ismét az egész szívünkkel tudjunk szeretni. ( ha van hozzá elég bátorságunk, hogy ismét teljes szívvel szeressünk. És remélem, hogy van, mert másként nem érdemes szeretni, csak teljes  szívvel.)

Épp ezért sokan elővigyázatosságból olyan gondosan lelakatolják a szívüket és olyan mélyre elrejtik az emberek elől, hogy észre sem veszik, hogy a lakat kulcsát olyan helyre tették, amire már nem emlékeznek. Ezek az emberek hosszú-hosszú időkre gondosan megőrizhetik a szívüket a fájdalomtól, de a szeretettől is. Mert a kettő kéz a kézben jár,...egy más párjai, amiket nem lehet szétválasztani. 

Az ilyen emberek félnek minden nemű kockázattól, ami érzelemmel, kötődéssel és így fájdalommal is járna. Sosem kockázatnak, így sosem adják meg maguknak az esélyt, hogy egyszer igazán, maradéktalanul odaadják valakinek a szívüket, ha csak rövid időre is. De mit számít az idő? Minden változik. A szerelem nem fogadalom, hogy életünk végig tartson. Szóval mit várunk? Mit várunk másoktól és mit várunk magunktól? Ha örök hűséget, akkor bizony tényleg seb fog esni azon a szíven. De jó hír, hogy minden seb összeforr, előbb vagy utóbb. De akkor is meg kell adnunk magunknak az esélyt a szerelemre. 

És nem elég csak nekünk adni a szeretetet. Meg kell tanulni elfogadni is azt, másoktól! És ez már annyira nem könnyű. Lehet valakit úgy áhítani, úgy szeretni egy életen át, hogy csak adjuk és adjuk, amink van és idővel szépen majd azt kezdjük érezni, hogy igazából nem is voltunk boldogok és nem is szerettünk, mert az éremnek két oldala van, ahogy aq szívünknek is. Jobb és bal oldala. És úgy gondolom, hogy akkor igazi egy érzés, egy szerelem, ha a felek a szívüket meg tudják osztani, vagyis 50%-ban adnak és 50%-ban kapnak. 

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert nem bírom látni,
Nem akarom látni, mert bánt, ha látom,
Nem akarom látni, mert kín, ha várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert elég volt látni,
Nem akarom látni, mert elég, ha érzem,
Nnem akarom látni, mert elégek, érzem.

Nem akarom hagyni azt, hogy elérjen,
Nem akarok állni a tekintetében.
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Utolsó bejegyzés

őKedves olvasók, akiket idevetett olykor-olykor a véletlen és akik rendszeres olvasói voltak életem lapjainak, üzenem nektek, hogy befejezem a blogom írását. Kifogytam szavakból, türelemből és beleuntam pár dologba.

Úgy gondoltam 2010 januárján, mikor elkezdtem ezt a blogot, hogy azzal a céllal fogom írni a bejegyzéseimet, hogy valahol megmaradjanak a külföldön kint töltött 3 hónap élményei számomra. Úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb módja lesz az internetes híradás mind a rokonaimnak, mind a barátaimnak, akiknek nem tudtam külön-külön mindig hírt adni magamról, így ide írtam meg az élményeimet, hogy közülük bárki bármikor olvashassa mi történik velem. De a 3 hónap és hazaérkezésem után úgy éreztem van kedvem ezt folytatni, mert csak úgy bugyognak bennem a gondolatok és ötletek, amit jó, ha kiírok magamból magamnak, hogy majd egyszer visszanézem, hogy "Jé...voltam én ilyen is..." Szóval úgy fogtam fel, hogy ez az én naplóm, amit bár nem zárok el egy saját kis füzetbe, aminek nálam lesz a lakatkulcsa, de nem is fognak sokan olvasni, hiszen sohasem reklámoztam, nem tettem közzé.

Azt hittem lehet ez az én naplóm. Mivel mi a napló írás? Saját, őszinte gondolataink papírravetése. Gondoltam ezt át lehet ültetni a netes világba is. De egy naplóírás nem egy ember munkája?

Kaptam visszajelzéseket, hogy olykor túl őszintén írok és nem félek-e így kiadni magam, nem félek-e hogy visszaüt a dolog? És én nem féltem, mert nem tudok nem így írni. Ami bennem volt, azt úgy írtam le, ahogy épp a kezemet vezette a szívem...

Továbbá abban is tévedtem, hogy csak elég publikálni a gondolataimat, mert azokra válaszolni is kell, ha egy-egy bejegyzés felkeltette valaki érdeklődését. Sajnos én nem vagyok egy kommentálós fajta és őszintén bevallom néha nincs bennem semmi válasz a feltett kérdésekre...egyszerűen nem tudok hozzászólni sok dologhoz. Szóval felelőtlen és felkészületlen voltam, amiért nem számolt ezzel...

Végül arra jutottam, hogy nem maradt bennem kedv az íráshoz, és szó sem, amit leírhatnék így befejezem a szivárványképet, ha nem is végleg, de bizonytalan időre biztosan, míg újra elözönlenek a szavak és túlcsorduló kedvet nem kapok az íráshoz.

Köszönöm, hogy eddig idelátogattál!

Üdv: Lupus

Mennyit jelent...

Mennyit jelent egyetlen lépés két ember között?

Ma elgondolkodtam azon, amit nemrég Müller Pétertől idéztem a nők szeméről...hogy mi MINDENT rejt. Hogy mit rejt? Hát mindent, amit csak tudni érdemes, de nem akarjuk kimondani, pedig ott van az...szem előtt :-) Mert bizony az nem tud hazudni, abban ott van az igazság, csupán csak bele kell nézni, mélyen és bátran.

El lehet kerülni mások kereső tekintetét és az is lehet, hogy mások kerülik a mi sokatmondó tekintetünket, mert talán félnek megismerni a nőt, aki mögötte van. De igaz ez a férfiakra is. A szem mindenkinek a belső tükre, ami mindent elmond kéretlenül az érdeklődőnek. Férfi és női szem egyaránt lehet beszédes. És persze vannak üres tekintetek is. Olyanok ezek a szemek, hogy belenézel és nem látsz semmit. Semmit és senkit. Aki mögötte van vagy volt az eltűnt. Ilyen a kiélt, kiégett emberek tekintete, akik túl gyorsan élték az életüket, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Az ilyen emberek tekintete semmit sem mond, nincs mit kiolvasni belőle, mert nincs mögötte a lélek.

Viszont ahhoz, hogy valakinek a tükrébe nézhessünk közelebb kell lépnünk egyet, közelebb kell lépnünk, mint másoknak, mert csak úgy mutathatja meg a fedetlen igazságot.

Észrevettem, hogy az emberek szeretnek távolságot tartani a legtöbbe emberrel. Még a jó barátokkal is. Talán csak a legközelebbi és legőszíntébb barátok azok, akiket akarva vagy akaratlanul is, de beengedünk az intimszféránkba, ami általában egy lépés (megfigyeléseim szerint). Ezen az egy méteren, egy lépésen belül az ember eltakarhatatlanul önmaga.

Ma azon gondolkoztam, hogy egy férfi és egy nő esetében mennyire sokat jelenthet, ha közelebb lépne az egyik fél annyira a másikhoz, hogy bekerüljön az intimszférájába? Mert míg megvan az a bizonyos egy méter távolság, addig megvan a lehetőség a kitérésre, a figyelem elterelésre, a színjátékra. De amint belép az egyik fél a másik körébe máris egy másik ember, egy teljesen őszinte ember társaságában találja magát. Mert ez a közelség ez annyira intim, annyira őszinte, hogy amit megpróbálunk a távolsággal kendőzni, elfolytani az egyetlen lépéssel elárulja magát. ott a titok nem maradhat titok már. De ki mer ilyne közel kerülni a másikhoz? Többnyire csak a párok, mert azok már nem félnek a másiktól, ők teljesen közel érzik jól magukat a másikhoz és talán,ha lenne egy lépés kötük már gyengébbek lennének és kevésbé őszinték. De én azt mondom, ha valaki kíváncsi valakire, de nem ismeri eléggé, vagyis kételyei támadnak vele kapcsolatban (és ezt most vonzalom esetén értem), akkor lépjen be! Lépjen annyira közel, hogy hozza zavarba a másikat annyira, hogy ne tudja magát kontrollálni a másik és akkor...akkor nézzen a szemébe. Abban ott lesz, amire kíváncsi.

Dilemma

India

Úgy 1-2 hete elgondolkodtam hogyan tovább, ha vége a nyárnak. Egyesek a sorsra bízzák magukat és a jövőjüket, hadd alakuljon úgy, ahogy kell, ahogy az ég akarja, így nem is kontárkodnak bele a "munkálatokba". Talán nem is lehet előre tervezni ennyit.

De én az a fajta vagyok, aki szeret és nem is bír meglenni tervezés nélkül. Pár hétre, hónapra előre szeretem tudni hogy hogyan tervezzek és ha az nem úgy alakulnának a dolgaim, akkor legyen egy B vagy másik verzió is nehogy sz*rban maradjak. 

Szóval kalkulálgattam, hogy ha nem jönnének össze a továbbtanulással kapcsolatos terveim, akkor hogyan és merre szeretném tovább folytatni az életem.

Budapest mellett igazából egyenlőre nem sok minden szól és azok sem meghatározóak. Van egy sport (ninjutsu), amit Pesten kezdtem el és nem is tervezem abbahagyni, de akár máshol is folytathatnám, ha Pesten nem lenne maradásom. Munkám az nincs, suli kérdőjeles, magánéleti kötelékek egyenlőre nem láncolnak oda és az eget rengető terveim is mobilisak.

Szóval miután arra jutottam, hogy bár imádom a nagyvárosi nyüzsgést és szeretek fent élni, de kötelékek hijján másfelé is nézdegélhetnék így ismét felmerült bennem a már ősszel fontolgatott kérdés, miszerint mi lenne,ha külföldre vándorolnék, mint önkéntes munkás? :-)

Önkéntes munka, mert:

- mert nem minden a pénz és ezt meg kell tanulni...

- mert önzetlenséget kell tanulnom, illetve figyelmességet, fegyelmet és miegymást, amit önkéntesként nagyon magamévá tehetnék

- mert külföldön önkénteskedni nem ingyen munka és nem is vegetáls, hanem az élet megfigyelése egy másik szemszögből....vagyis megnézni milyen, ha az ember ad, de nem kér érte semmit, mégis kap megbecsülést, önbizalmat, hitet, önállóságot, sok-sok szeretetet, kitartást és rengeteg tapasztalatot.

- végül, mert önkéntesként eljuthatok bármilyen exklúzív, áhitott országba és még, ha nem is keresem magam degeszre felfoghatom egy hosszú és nagy utazásnak :-)))

Szóval nézőpont kérdése.

De melyik országot válasszam?

Most, hogy teljesen beleástam magam a kutatásba önkéntes honlapokon a lehetőségek kavalkádja elvette az eszem és megnehezítette a döntéshozatalt, mert kedvet kaptam több helyhez is, mint pl: Görögorszég, Portugália, AFRIKA, Brazília stb...de a régóta áhitott két, dilemmát okozó ország az India, ahová gyerekkorom óta vágyakozom, ami színes, misztikus, spirituális és gyönyörű...illetve ott a tüzes, pezsgő, forgatagos, hangos éstemperamentumos gasztro célpontom Olaszország, főként Toszkána.

A döntés igen nehéz. A kérdés az, hogy mit kapnék és mit várok egyik helytől, illetve másik helytől.Mit keresek, mi célból szeretnék önkéntes lenni és mi lenne a legjobb választás?

Valahol már megfogalmaztam nagyjából magamban a dolgot, de nem szántam rá még elég időt, hogy méllyebben belemenjek. Azt tudom, hogy nem várhatok mindig a tökéletes időzítésre a kiutazáshoz, mivel évek óta kerülgetem a lehetőséget meglépni viszont sosem volt merszem és elszántságom, de néha úgy betelik a pohár nálam ebben a nyugati, materialista világban, hogy szívem szerint elmenekülnék Indiába, hogy lássam máshol nyomor van mégis tudnak örülni és szeretni mindennek. Meg el szeretnék méllyedni a lélekkel kapcsolatos dolgokban kint...Aztán felmerül bennem, hogy de hát Olaszorszáááág!!! Nekem ott a helyem hiszen hangos vagyok, meg temperamentumos, és imádom az evést és imádom a borokat, és illik hozzám az egész, mert mikor kint jártam otthon éreztem magam.

A szívem két irányba húz két különböző álommal...Nem tudom melyik irányt válasszam és, hogy egyáltalán itt-e az ideje, hogy nekiinduljak.

Mivel a tervezés híve vagyok, így mindig egy bizonyos idő intervallumban gondolkodom. Szóval június végéig időt adok magamnak kitalálni mi legyen.

Toszkána