Egy simogatást is undorítóvá lehet tenni...
Ez kimondhatatlanul szomorú dolog. Pedig én eddig abban a naiv hitben éltem, hogy a szeretet eszközei csak pozitívak tudnak lenni. És a simogatás mi, ha nem a szeretet eszköze?
És mégis tud ütni egy simogatás is.
Most jut eszembe egy oktatóm szava, aki Ninjutsu edzésen egyszer azt mondta: "Hisz mi a pofon? Egy elsietett simogatás"
Ő lehet, hogy tudott már valamit...
Azt olvastam nemrégiben, hogy akinek nem hullámvölgy az élete, az nem is él igazán. Lehet, hogy van olyan, aki többnyire jól és tudatosan vezeti az életét és többé-kevésbé elkerüli a hullámvölgyeket, de szerintem többen vagyunk olyanok, akik gyakran futunk bele a völgyeinkbe és időzünk el ott hosszasan.
Lassan fél éve érzem úgy, hogy nem tud kikecmeregni belőle és hiába próbálkozom bármivel kizökkenteni magam és megindulni a boldogság felé...olyan,mintha egyre mélyebbre lökném magam a depressziómba. És nem segített az sem, hogy hazaköltöztem Pestről, az unalomból és a semmittevésből a családomhoz. Itthon még jobban szembesülök azzal, hogy nem vagyok a magam ura és,hogy nem haladok a saját utamon. Sőt. Amire nem számította, az az, hogy azzal is szembesülök, hogy a család mint egység egyre szétesőben van. Szeretet, türelem, megértés? Csak nyomokban és csak időnként kerül elő a kapcsolatunkban. Régen volt egy szilárd egység, de annak már lassan négy éve vége.
Úgy dicsérik a nőket mindig, hogy nő nélkül nem férfi a férfi és, hogy minden férfi mögé egy nő kell, hogy sikeres legyen. Na és a nők? Mi önmagunkban, egyedül is megálljuk a helyünket? Szerintem ez hazugság lenne. Egy nő maga a káosz, ha nincs mellette férfi. És nem feltétlenül társról van itt szó, hanem akár apáról, fiú testvérről, barátokról. kellenek a férfiak nyugtatónak, rendszabályozóknak, vagy akár kijózanítóknak.
Mert, ha nincs egy férfi sem, akkor a nők meghülyülnek, idegesek, frusztráltak, szentimentálisak, követelőzőek és még sorolhatnám mik lesznek.
Nekem most nincs senki az életemben, ami sokszor szomorúsággal és dühvel tölt el. Hiányzik apa, aki sok rossz tulajdonsága ellenére rengeteg jó, ki nem mondott és sokszor ki nem mutatott tulajdonsággal rendelkezett, amivel minket, a három nőt mégis képes volt nyugodt keretek köré rendezni...Igaz, nem mindig volt nekünk sem könnyű, de most hogy nincs ő, belátom, hogy neki sem lehetett könnyű velünk...akik akkor ő rá, most meg egymásra nem vagyunk tekintettel.
Nem tudom mikor lesz jobb. Most egyikőnknek sem egyszerű a dolga. De már régóta nem az. Tudom, hogy jobb lesz. Sokkal jobb, mert már eleget voltunk lent, a "völgyben". De mindig az a kérdés, hogy mikor? Mikor?
Addig pedig maradnak az el nem sírt, visszafojtott könnyek, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy mindig erősnek kell lenni, mert a gyengéket hamar lesöprik az életben, vagy lemimózázzák...De már kezdek belefáradni, hogy mindig azt adjam aki nem vagyok...Nem vagyok mindig erős. Egyre inkább nem...Kell valaki, aki előtt nem kell erősnek lennem.
"Oly furcsák vagyunk mi emberek, a lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán, s irigykedünk minden szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog, gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük észre, hogy vennénk észre, hogy könnyei égnek csillogó szemében.
Hazugság az egész életünk, hisz akkor is sírunk, ha nevetünk. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése