Elvarázsolt pillanatok...

Vannak időszakaim, mikor csak úgy vagyok...se suli, se munka, se programok, se baráti találkozók, se udvarlók...szóval csak egymagam és a kutyám vagyunk.

Igazából ilyenkor a napjaink csak úgy elmúlnak, mintha nem is történne semmi. Ilyenkor azt se tudom milyen nap van, mi történt pl 14-17 óra között és ilyenek...az idő csak úgy vánszorog. Ilyen napokon a kutyám sétáltatása még a legjobb program, mert sétáltatás közben nem csak úgy mélázgatok, hanem szó szerint átzuhanok a kis világomba, ami a fejemben van.

Biztos sokan szórakoznak olyan dolgokkal, hogy elkezdenek a fejükben úgy beszélni, mintha egy film vagy könyv elbeszélője lennének, vagy épp egy rendező. Szebben fogalmaznak, tagoltabban beszélnek. Én ilyenkor próbálom a dolgokat másként nézni, mint ahogy még sosem próbáltam, próbálom leírni milyenek a dolgok, hogyan érzékelem őket és ilyenkor hirtelen elcsodálkozom, hogy miközben épp a rakparton sétálva a Margit-szigetet nézem és próbálom leírni az őszi fák szépségét, aközben észreveszem, hogy már lehullottak a fa levelek és ez milyen iszonyatosan gyönyörű. És mikor a gyönyörtől való elaléltságomban felnézek magasabbra észreveszem, hogy egy halom sárkányrepülős repül az égen, akiket addig madárnak láttam, olyan messze voltak, de most hogy megálltam (pedig sosem szoktam ilyet csak úgy,az utcán) látom, hogy ezek ott ugrálnak valamelyik budai hegyen.

És fura, de ahogy nézegettem a fákat és a sárkányrepülősőket azt éreztem, hogy ha hirtelen két dolgot is észrevettem és szebbnek láttam, mint általában, akkor lehet, hogy több szép dolog is van, mint amiről eddig tudtam. És igen! Körbenéztem és -mint a filmekben- azt láttam, hogy a rakparton a velem szembejövő emberek mind kéza kézben járó párok, akik mosolyogva beszélgetnek, vagy kutyagazdik, akik a kutyájukkal boldogan sétálgatnak. Aztán odaértem a Szent-István parkhoz, ami meg tele volt az utolsó nyárias őszi napon még gyerekekkel és családjukkal...és ez a sok minden, ami hirtelen elém tárult olyan boldogsággal töltött el, hogy hirtelen azt éreztem, hogy a világban rend van, és boldogság. És hogy ehhez csak szem kell, hogy észrevegyük. És hálás vagyok az ilyen sétákért, amit Morisnak köszönhetek, aki miatt nagyobb köröket teszek, mert így van lehetőségem néha meglátni másokat is és nem csak a saját problémáim közt mártírkodonom és taglalni részletesen a fejemben, hogy én miért vagyok ekkora szarban, és hogy miért pont én nem lehetek boldog...

Szóval, ha még gyakorolonom is kell sok-sok séta alkalmával, hogy figyeljem az embereket ahelyett, hogy magamba süppedve elmenjek szép dolgok mellett, akkor is legalább tudom, hogy néha nyitott szemmel járok :-)

Válassz egyet!

 
Nos, ismét válaszút elé érkeztem. Nem annyira az élet, sokkal inkább én magam döntök úgy, hogy itt az ideje bizonyos dolgoknak. Most a változásnak jött el az ideje. És igyekszem magam szigorúan döntésre késztetni, mert pár napja, mikor betöltöttem a 24-et elmerengtem ismét, hogy még mindig nem tart semerre az életem.
Ez nem nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit csak vegetálok, hanem azt, hogy semmi érdemlegeset nem végzek annak érdekébe, hogy végre letegyek valamit az asztalra és előrelépjek egyet, vagyis valóra váltsam szépen lassan az álmaimat (mert abból jó sok van) :-)

Szóval úgy döntöttem, hogyan elegem van abból, hogy 24 évesen úgy viselkedem, mint egy tini, aki nem tudja merre menjen az életben. Szépen kezembe kell vegyem a dolgokat. Csak az a kérdés melyik álmomat kezdjem el követni?

Sosem kicsiben gondolkodtam, hanem mindig jó nagyban, ami már-már irreális célokhoz hasonlít, ezért már a kezdésnél megijedtem és neki sem rugaszkodtam, hogy valóra váltsak egyet is. De ennek most véget kell vetnem. Na de mégis melyik álmot válasszam, és hogy döntsem el, hogy azzal érdemes-e kezdene? Na és hogyan kezdjem?

Lehet listát kéne írnom róluk, aztán szépen sorba prot és kontrát sorakoztatni fel köréjük és úgy dönteni. Nem is tudom....Semmi kedvem dönteni. Ez az, ami sosem változik. Egy nemtörődöm, kis lusta, beszari liba vagyok. Az elhatározásig eljutok, de a megvalósítás gondolatától már összecsinálom magam. Jajj, pedig kifutok a határidőkből. Határidőkből, amik a dolgaimmal járnak és határidőkkel, amiket magamnak szabok ki. De mániákus Pató Pál vagyok. Rúgjon seggbe valaki!!!

Ez az idézet nemrég talált rám és azt hiszem mindenhova ki kéne ragasztanom, hogy tudatosuljon bennem:

" A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt."