Nem akartak

Mélyedjünk el pár percre és nézzünk szét a barátaink, ismerőseink, rokonaink körében... Vizsgáljuk meg, hogyan élnek? Egészséges felnőtt emberek-e? Hordoznak-e sérülésüket, van ismétlődő hiba az életükbe? Kiegyensúlyozott a párkapcsolatuk? Jó az önértékelésük? Rendelkeznek önismerettel? Mernek beszélni a múltjukról? Azt az életet élik, amire vágynak? Megannyi kérdés, és megannyi felismerés....Vajon hány kérdésre nem a válasz? Talán túl sokra is. Jó pár éve nagyon foglalkoztat a pszichológia, önmagam megismerése, az emberi játszmák, a hordozott sorsok és a miértek. Talán nem véletlenül boncolgatom önmagam. Nem véletlenül kerül egyre több pszichológiai írás a kezembe...mert nekem is sokra NEM a válaszom. Régóta van ez így... 33 éves vagyok. Szokták mondani: Krisztusi kor! Ebben az életévben sok minden változás fog történni, ami kihatással lesz az életemre. Annyi biztos, hogy ez az év türelemre tanít. Nagy lecke ez nekem önmagában, mert nagyon türelmetlen típus vagyok. De az önismeret nem adja magát egyik percről a másikra. Belekezdeni a múltunk szétboncolásába időigényes, fájdalmas. Kicsi rutinom azért már van, mert közel egy évet töltöttem terápiás beszélgetéssel és múltfeltárással, ami sokszor próbára tett, de rendületlenül eljártam a beszélgetésekre. Nehéz magunknak is bevallani néhány dolgot. Tán már el is töröltük az emlékezetünkbe, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Csakhogy, ami a mélyen megbújik az nem azt jelenti, hogy nem létezik és nem hordozzuk magunkban a sérelmeket. Egy-egy terápiás beszélgetés után fizikai rosszullét tört rám hazaúton. Volt, hogy félre kellett álljak olyan elemi erővel törtek fel bennem az érzések. Hol sírtam, hol levegőért kapkodtam. Segít nekünk felhozni a terapeuta az érzéseket, de azokkal egyedül kell megküzdenünk. Hagytam, hogy dolgozzon bennem minden, ami ki akart jönni és hagytam rá időt is. Ez volt az én egy éves böjtöm. Amikor helyére került sok minden. Az édesanyám nem akart engem.... A miérteket nem tudom, tán nem is nekem van dolgom vele. Ha akkor nem ad édesapám ultimátumot neki, az első abortusz bizottsági megjelenés után, tán ma nem vagyok. Évekkel ezelőtt tudtam meg ezt, de akkor nem értettem a dolog súlyát. Nem érdekelt és nem vettem komolyan ezt a tényt. Pedig nagyon is kihatott az életemre. Egészen eddig nem értettem mi az oka, hogy nekem nem megy a pártalálás? Annyira vágyom rá, annyit vártam rá, hogy végre nekem is legyen valakim. Mit rontok el újra és újra, hogy mindenkinek sikerül de nekem nem?? Mi az a hibakód, ami bennem van, de nem tudom mi az? És tényleg nem tudtam. Gondoltam mindenre....hogy nem vagyok elég szép, elég okos, elég vicces, elég kedves...csak arra nem gondoltam, ami a bennem mocorgott mindig. Arra a tudatalatti gondolatra, arra a megsemmisítő tudatra, hogy engem kezdetektől NEM AKARTAK! És itt világossá vált minden. Magamban hordoztam végig, minden egyes kapcsolatnál, hogy engem már babaként sem akartak, hát hogy akarhatna engem bárki maga mellé, mikor nem kellettem kezdetektől. Nem okolom az édesanyámat és nem szeretem kevésbé. Nagy erő kellett hozzá, hogy elmesélte nekem. Megvan vele a maga feloldozási feladata. Ahogy nekem is.... Ajánlott irodalom: Orvos.Tóth Noémi- Örökölt sors c könyve kép forrása: https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fkadarka.net%2Fcimke%2Fembrio&psig=AOvVaw2EXkeysaZqPH42WxJfRQGj&ust=1619385019654000&source=images&cd=vfe&ved=0CAIQjRxqFwoTCPjO_MXll_ACFQAAAAAdAAAAABAE