Ma nagyon elmélkedős hangulat fogott el, pedig jó rég nem kerített ennyire hatalmába ennyire semmi.
Magammal kapcsolatban egyre több kérdésem van egy ideje,kicsit olyan, mint ha megkérdőjelezném magam.... és néha olyan érzésem van, mintha magam előtt is titok volna ki is vagyok én, és mit mért teszek az életemben.
8 napja Ausztriában dolgozom, mint szobalány. Olyan sűrű, mozgalmas és minden szempontból nehéz volt ez a 8 nap, hogy nehezemre esik elhinni, hogy hogyan tud ennyire cammogni az idő, mikor ami bele lett zsúfolva az nekem közel 3 hétnek tűnt.
Ismét Ausztriában vagyok. A 3. szezonom ez. Nem tervezett lépés volt ez, és a 2016-os tél után, mikor gerincsérvem lett a kinti munkának köszönhetően nem hittem volna, hogy ismét visszatérek Ausztriába, ráadásul ugyanebbe a cipőbe lépek bele, és szobalánykodni kezdek.
Nos mint mondtam, saját magamnak is meglepetést tudok okozni olykor a döntéseimmel...
Az elmúlt 3 hónapom nem volt könnyű. Miután felmondtam Budapesten a munkahelyemen és hazaköltöztem Kaposvárra megkezdődött egy hosszú lelki öngyógyítás, ami pszichésen volt, hogy a padlóra küldött, ugyanakkor mivel nem dolgoztam ebben a 3 hónapban, így tényleg csak a lelki gyógyulásra koncentráltam. Bár koránt sincs vége ennek a gyógyulásnak, anyagi szempontból úgy döntöttem Ausztria ismét egy jó opció lehet ahhoz, hogy talpra álljak anyagilag, ugyanakkor egy kis hegyre elvonultan a lelkem is helyre pofozzam a pár hónap során. A magánnyal és egyéb hozadékokkal nem számoltam.
Nagyon nehéz és nehezen megfogalmazható az, amit minden szezonra induláskor/és közben is érzek.
Száműzöm magam jó messze, több száz kilóméterre az otthonomtól, a jól ismert és komfortos életteremtől egy eldugott, hegytetőn üzemelő hotelbe. A fizikai korlátok adottak is, hisz elszigetelten, autó nélkül egy eldugott kis hotelbe zárom magam. Aztán ott van a nyelvi korlát, mert sajnos az alapnál jobban, de társalgás szinthez nem elég jó tudással rendelkezem. E mellé társul, hogy egyedül indulok útnak, és bárkik is vesznek itt körben, azért csak magam vagyok tucatnyi idegen között. Végül ott a fizikális fájdalom, ami minden nap hű társam, mert a gerincsérvem is gyötör, de önmagában a sok-sok lépcsőzés és szaladgálás önmagában is sok, és ez napi szinten 16-20 km-t is jelent.
De az ember magát is meg tudja lepni milyen erős, és többre képes, mint azt hinné.
Amellett, hogy ma éveken át felhalmozott könnyeket sírtam el, azért meg is veregettem a vállam, sőt meg is szorítottam, hogy "Igen, Laura! Te egy kemény, tudatos nő vagy és kitartsz ezen az úton"
Nem mindig könnyű azon az úton járni, amit magunknak választottunk. De hiszek benne, hogy okkal választottam ezt az utat. A testi és lelki megerősödést tűztem ki célomul, és nagyon jó helyszínt és időpontot választottam neki, mert az otthon megkezdett terápiás kezelés után egyből eljöhettem ide, ahol minden adott ehhez: egyedüllét, magány, idő korlát (hisz 3 hónapra jöttem), elszigeteltség (nem érintkezem a napi egy két szón kívül senkivel), és végül de nem utolsó sorban a természet, ami itt Ausztriában különösen terápiás hatással bír.
Hogy én miért térek vissza oda, ahonnan már egyszer eljöttem?
Azt hiszem, hogy lezárni.
