Nem akartak

Mélyedjünk el pár percre és nézzünk szét a barátaink, ismerőseink, rokonaink körében... Vizsgáljuk meg, hogyan élnek? Egészséges felnőtt emberek-e? Hordoznak-e sérülésüket, van ismétlődő hiba az életükbe? Kiegyensúlyozott a párkapcsolatuk? Jó az önértékelésük? Rendelkeznek önismerettel? Mernek beszélni a múltjukról? Azt az életet élik, amire vágynak? Megannyi kérdés, és megannyi felismerés....Vajon hány kérdésre nem a válasz? Talán túl sokra is. Jó pár éve nagyon foglalkoztat a pszichológia, önmagam megismerése, az emberi játszmák, a hordozott sorsok és a miértek. Talán nem véletlenül boncolgatom önmagam. Nem véletlenül kerül egyre több pszichológiai írás a kezembe...mert nekem is sokra NEM a válaszom. Régóta van ez így... 33 éves vagyok. Szokták mondani: Krisztusi kor! Ebben az életévben sok minden változás fog történni, ami kihatással lesz az életemre. Annyi biztos, hogy ez az év türelemre tanít. Nagy lecke ez nekem önmagában, mert nagyon türelmetlen típus vagyok. De az önismeret nem adja magát egyik percről a másikra. Belekezdeni a múltunk szétboncolásába időigényes, fájdalmas. Kicsi rutinom azért már van, mert közel egy évet töltöttem terápiás beszélgetéssel és múltfeltárással, ami sokszor próbára tett, de rendületlenül eljártam a beszélgetésekre. Nehéz magunknak is bevallani néhány dolgot. Tán már el is töröltük az emlékezetünkbe, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Csakhogy, ami a mélyen megbújik az nem azt jelenti, hogy nem létezik és nem hordozzuk magunkban a sérelmeket. Egy-egy terápiás beszélgetés után fizikai rosszullét tört rám hazaúton. Volt, hogy félre kellett álljak olyan elemi erővel törtek fel bennem az érzések. Hol sírtam, hol levegőért kapkodtam. Segít nekünk felhozni a terapeuta az érzéseket, de azokkal egyedül kell megküzdenünk. Hagytam, hogy dolgozzon bennem minden, ami ki akart jönni és hagytam rá időt is. Ez volt az én egy éves böjtöm. Amikor helyére került sok minden. Az édesanyám nem akart engem.... A miérteket nem tudom, tán nem is nekem van dolgom vele. Ha akkor nem ad édesapám ultimátumot neki, az első abortusz bizottsági megjelenés után, tán ma nem vagyok. Évekkel ezelőtt tudtam meg ezt, de akkor nem értettem a dolog súlyát. Nem érdekelt és nem vettem komolyan ezt a tényt. Pedig nagyon is kihatott az életemre. Egészen eddig nem értettem mi az oka, hogy nekem nem megy a pártalálás? Annyira vágyom rá, annyit vártam rá, hogy végre nekem is legyen valakim. Mit rontok el újra és újra, hogy mindenkinek sikerül de nekem nem?? Mi az a hibakód, ami bennem van, de nem tudom mi az? És tényleg nem tudtam. Gondoltam mindenre....hogy nem vagyok elég szép, elég okos, elég vicces, elég kedves...csak arra nem gondoltam, ami a bennem mocorgott mindig. Arra a tudatalatti gondolatra, arra a megsemmisítő tudatra, hogy engem kezdetektől NEM AKARTAK! És itt világossá vált minden. Magamban hordoztam végig, minden egyes kapcsolatnál, hogy engem már babaként sem akartak, hát hogy akarhatna engem bárki maga mellé, mikor nem kellettem kezdetektől. Nem okolom az édesanyámat és nem szeretem kevésbé. Nagy erő kellett hozzá, hogy elmesélte nekem. Megvan vele a maga feloldozási feladata. Ahogy nekem is.... Ajánlott irodalom: Orvos.Tóth Noémi- Örökölt sors c könyve kép forrása: https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fkadarka.net%2Fcimke%2Fembrio&psig=AOvVaw2EXkeysaZqPH42WxJfRQGj&ust=1619385019654000&source=images&cd=vfe&ved=0CAIQjRxqFwoTCPjO_MXll_ACFQAAAAAdAAAAABAE

Miért térünk vissza oda, ahonnan egyszer már elmentünk?

Ma nagyon elmélkedős hangulat fogott el, pedig jó rég nem kerített ennyire hatalmába ennyire semmi. Magammal kapcsolatban egyre több kérdésem van egy ideje,kicsit olyan, mint ha megkérdőjelezném magam.... és néha olyan érzésem van, mintha magam előtt is titok volna ki is vagyok én, és mit mért teszek az életemben. 8 napja Ausztriában dolgozom, mint szobalány. Olyan sűrű, mozgalmas és minden szempontból nehéz volt ez a 8 nap, hogy nehezemre esik elhinni, hogy hogyan tud ennyire cammogni az idő, mikor ami bele lett zsúfolva az nekem közel 3 hétnek tűnt. Ismét Ausztriában vagyok. A 3. szezonom ez. Nem tervezett lépés volt ez, és a 2016-os tél után, mikor gerincsérvem lett a kinti munkának köszönhetően nem hittem volna, hogy ismét visszatérek Ausztriába, ráadásul ugyanebbe a cipőbe lépek bele, és szobalánykodni kezdek. Nos mint mondtam, saját magamnak is meglepetést tudok okozni olykor a döntéseimmel... Az elmúlt 3 hónapom nem volt könnyű. Miután felmondtam Budapesten a munkahelyemen és hazaköltöztem Kaposvárra megkezdődött egy hosszú lelki öngyógyítás, ami pszichésen volt, hogy a padlóra küldött, ugyanakkor mivel nem dolgoztam ebben a 3 hónapban, így tényleg csak a lelki gyógyulásra koncentráltam. Bár koránt sincs vége ennek a gyógyulásnak, anyagi szempontból úgy döntöttem Ausztria ismét egy jó opció lehet ahhoz, hogy talpra álljak anyagilag, ugyanakkor egy kis hegyre elvonultan a lelkem is helyre pofozzam a pár hónap során. A magánnyal és egyéb hozadékokkal nem számoltam. Nagyon nehéz és nehezen megfogalmazható az, amit minden szezonra induláskor/és közben is érzek. Száműzöm magam jó messze, több száz kilóméterre az otthonomtól, a jól ismert és komfortos életteremtől egy eldugott, hegytetőn üzemelő hotelbe. A fizikai korlátok adottak is, hisz elszigetelten, autó nélkül egy eldugott kis hotelbe zárom magam. Aztán ott van a nyelvi korlát, mert sajnos az alapnál jobban, de társalgás szinthez nem elég jó tudással rendelkezem. E mellé társul, hogy egyedül indulok útnak, és bárkik is vesznek itt körben, azért csak magam vagyok tucatnyi idegen között. Végül ott a fizikális fájdalom, ami minden nap hű társam, mert a gerincsérvem is gyötör, de önmagában a sok-sok lépcsőzés és szaladgálás önmagában is sok, és ez napi szinten 16-20 km-t is jelent. De az ember magát is meg tudja lepni milyen erős, és többre képes, mint azt hinné. Amellett, hogy ma éveken át felhalmozott könnyeket sírtam el, azért meg is veregettem a vállam, sőt meg is szorítottam, hogy "Igen, Laura! Te egy kemény, tudatos nő vagy és kitartsz ezen az úton" Nem mindig könnyű azon az úton járni, amit magunknak választottunk. De hiszek benne, hogy okkal választottam ezt az utat. A testi és lelki megerősödést tűztem ki célomul, és nagyon jó helyszínt és időpontot választottam neki, mert az otthon megkezdett terápiás kezelés után egyből eljöhettem ide, ahol minden adott ehhez: egyedüllét, magány, idő korlát (hisz 3 hónapra jöttem), elszigeteltség (nem érintkezem a napi egy két szón kívül senkivel), és végül de nem utolsó sorban a természet, ami itt Ausztriában különösen terápiás hatással bír. Hogy én miért térek vissza oda, ahonnan már egyszer eljöttem? Azt hiszem, hogy lezárni.

Ez a közel 3 év úgy rohant el,hogy fel sem tűnt,hogy nem írtam ide semmit a gondolataimból, pedig az élet zajlott eleget ebben a 3 évben :-) Hol is kezdjem? Folytatom onnan, hogy 2014 júniusa után pár hónappal valóban cukrász lettem. És nagy reményekkel, félelem érzet nélkül vágtam neki a nagybetűs új életnek, ami egész Ausztria nyugati részébe vitt, Ehrwaldba a Zugspitz hegységhez. Oda vettek fel cukrásznak. Kicsit korainak tűnt ez a nagy lépés, mert az élet úgy hozta, hogy hamar rádöbbentettek a körülmények (vagy a 12 férfi szakács?),hogy bizony a cukrászkodáshoz egy hangyányival több rutin, nagyobb önállóság, nagyobb önbizalom és sokkal nagyobb határozottság kellene, mint ami akkor nekem volt. Nos, így történt,hogy hamar szedtem a sátorfám és nem csak a városból álltam tovább, de a szakmám még a kibontakozás elején sutba vágtam és tovább álltam Tirolba, ahol más, de sokkal nyugodtabb munkakörben végig sikerült dolgoznom egy szezont 2014/15 telén. Úgy megtetszett ez az osztrák élet, hogy 2015/16 telét is kint töltöttem, ekkor már Stájer területen, de még mindig nem a szakmámban. Végül is nem teljesen fordítottam hátat a cukrászatnak, mert folyamatosan örvendeztettem vele a családot és a rokonságot az itthoni sütögetéseimmel, mikor nem Ausztriában éltem :-) majd teszek is ki egy kis ízelítőt a kreálmányaimból. De hogy nehogy meghazudtoljam művészi lelkületemet, én kitaláltam,hogy ha cukrász nem tudok lenni a rám nehezedő stressztől, hát akkor miért ne legyek masszőr? :-D így hát gyorsan fogtam magam és elvégeztem két igen hangzatos masszőr tanfolyamot, után kipofoztam a kis nyaralónkat, vállalkozó lettem és vártam,hogy megtörténjen a csoda...vagyis,hogy abban találjam meg a lelki békém és a hivatásom. Ez egészen most februárig tartott és sajnos szintén nem hozta a várt eufóriás érzést,miszerint ez az én jövőm. Sőt! 2017 nem csak ezt a következtetést hozta meg nekem, hanem hozott még mást is. Egy kihívásokkal kecsegtető leszakadt háti gerincsérvet is. Nos nem mazochista vagyok,amiért így beszélek róla. Bár a legtöbben azt hiszik elment az eszem,hogy nevetgélek ha erről beszélek. Hiszen ez tragédia kéne,hogy legyen. Részben az is...két osztrák munka és egy magyar munka ugrott miatta. DE! Hozott mást is. Még csak február közepe van, de én már elmondhatom,hogy hálás vagyok és ez önmagában jó,mert sok ember nem ad hálát nap ,mint nap Szóval, hálás vagyok, mert: - januárban nem tudtam napokig nagyon menni, zsibbadt a lábam, sajgott a testem a mozgásokkor, nem tudtam cipőt kötni, november óta nem aludtam a jobb oldalamon, nem aludtam mélyen a forgolódástól....MOST viszont már rá nem hogy csak a járásom egyenes, a mozgásom fürgébb, de két napja a jobb oldalamon is tudtam aludni, órákon át ülök, teszek-veszek és ami a legizgibb, kétszer felültem a biciklire és olyan jól esett ebben a téli hidegben pár percet biciklizni. Mi ez ha nem ajandék? Műtét nélkül, gyógytornával és fizikoterápiával. Annyira természetesnek vettem, hogy én napi 6-8 kilómétereket futok és nemsokára nevezhetek a fél maratonra, hogy azzal ajándékozzam meg magam mire betöltöm a 30-at. Most ez a dátum lehet eltolódik, mert a futással nem tudom hogy fogok haladni majd, de most az apró mozgásokat is élvezem,hogy végre mennek és ez olyan fantasztikus. Hogy megtehetem. Hogy megy a mozgás. - hálás vagyok, mert rávettem magam arra,hogy elmenjek pszichológushoz beszélgetni vele az életemről, a vicces állatos álmaimról és a problémáimról. Eddig mindig hadakoztam ellene, de most magamtól döntöttem így és olyan jó érzés. Csak úgy áradnak belőlem a szavak,mikor ott ülök a rendelőben. - hálás vagyok,mert megakadályozta a gerincsérvem,hogy újra elinduljak egy olyan úton,amin már rég nehezemre esett haladni Szóval hiszem,hogy 2017 sok szerencsét és boldogságot tartogat annak, aki mer változtatni berögződéseken, elveken, kapcsolatokon és miegyebeken :-)

Cukrász leszek .?!

Még tini voltam, mikor valamilyen okból kifolyólag a fejembe fészkelte magát a gondolat,hogy nekem egyszer lesz egy kis kávázóm,vagy affélém. Gondolatban sokat játszadoztam a hely berendezésével, marketing tervével, hogy milyen zenék fognak szólni,sőt ütős kis nevet is kitaláltam neki,amit nem mondtam el senkinek a családomon kívül,még a legjobb barátaimnak sem, mert annyira hittem benne mélyen magamban, hogy egyszer valóra válik az álmom és a nevet ezért kell magamban tartanom.De aztán egyetemre mentem,mint a testvéreim, hogy én is diplomát szerezzek és egy jó ajánlólevelet az élethez, egy jó munkához. Elindultam az egészségügy felé, aztán ott is tervezgettem mára nővéremmel karon öltve magamnak fényes jövőt,akkor már azon a vonalon. De a diploma megszerzése után nem volt kedvem dolgozni még, és inkább tanultam még. Aztán meg mikor pályázni kezdtem,akkor meg szimplán nem vettek fel sehova. Így munkanélküli lettem és éltem boldogan,mígnem a munkaügyi központ kiírta azt a tanfolyamot,amire nem is számítottam: a cukrász képzést :-) tudtam,ha bejutok a sok jelentkező közül,akkor ez az utam,amit tiniként magamnak szántam. Jobban izgultam,mint a diploma védésnél...de felvettek és szeptember óta tanulom a szakmát, amiből már a második hónapomat töltöm Budapesten gyakorlaton egy neves cukrászdában. Sosem szerettem a kis kihívásokat, így mikor gyakorlati helyet kellett keresnem,én fogtam magam, beírtam hogy Budapest legjobb 10 cukrászdája, a google adta a listát egy cikkben,és már mentek is a levelek. És a válaszra sem kellett sokáig várni, próbanapra és interjúra vártak a mostani munkahelyemre. Az első hét után fel akartam mondani. Nem azért,mert kényeskedtem,se nem azért mert fizikailag megterhelőbb volt,mint hittem, hanem mert a társaság a lelem mindennap egy kicsit kicsinyíteni igyekezett, érzelmileg kifacsartnak éreztem magam. A második hétre már olyan gyomor idegem volt a munkába járástól, hogy 2 hétig olyan hasmenésem volt,hogy akkor már azon is aggódhattam,hogy időben hazaérjek vagy a munkahelyre a tömegközlekedéssel. Aztán a természetgyógyászom helyrerakta a fejemben a dolgokat és bevettem a leszarom tablettát,ami csak ahhoz kellett,hogy ne vegyem fel a dolgokat magamra. És elég volt ennyi. Világ életemben mimóza voltam, aki sírni tudott volna egy csúnya nézésen, de itt egy könnycseppet nem ejtettem még,pedig nagyon közel voltam hozzá :-) És végül is rájöttem, nem azért kellett nagyot lépnem és nagyhírű helyre jönnöm,hogy hű de sokat tanuljak, (mert az ilyen helyeken pont,hogy nem kap annyi figyelmet egy tanuló,viszont sok mindent lát), hanem,hogy megerősödjek azokban a dolgokban,amikben évek óta gyenge vagyok. És az,hogy erre rájöttem sokkal könnyebbé tette az utóbbi 1,5 hónapomat itt a cukrászdában és az életben is :-)Arra is rájöttem,hogy még mindig rossz emberismerő vagyok, és arra is,hogy sok az előítéletem az emberekkel kapcsolatban,mert itt is nem egy olyan embert kedveltem meg őszintén,aki miatt az elején fel akartam mondani. És fizikailag is túl tudtam magamon emelkedni,mert bár nagy a teherbírásom, de ha érzelmileg szétesem, általában gyakorlott hipochonderként kreálok egy jó kis betegséget,hogy elmenekülhessek szabira, de itt nem tehettem, vagy nem tettem nem tudom,de lényeg a lényeg,hogy a lumbágóm nap,mint nap gyötör, 2 hónap alatt visszeres lett a vádlim, leadtam 5 kilót, a nyakam mindig fáj, akárcsak a lapockám, mégis hazaérek és még elmegyek futni, és a nap végén már nem azt válaszolom a lakótársam kérdésére (milyen volt a napom?), hogy fú, kiidegelt ez meg az,hanem ma tök jó feladatot kaptam, ma kellemeset csalódtam ebben-vagy abban és ilyenek. És a másik nagy meglepetés számomra,hogy zsémbes vénlány létemre képes vagyok ismét egy szobán osztozkodni és nem is egy,hanem két emberrel :-)Otthon a legkisebb nesz 2 szobával arrébbról is kihozott a sodromból,de itt megtanultam füldugóval,szemellenzővel aludni,akkor is ha kényelmetlen és emiatt hajnali 3ig forgolódtam pedig fél5kor keltem. És ez olyan nagy eredmény :-) És még tudnék mesélni,de már elájulok és korán kelek,úgyh marad egy későbbi bejegyzésre a többi rész :-) ki tudja,addigra lehet már cukrász is leszek,mire újra írok.

Ünnepek

Karácsony, szilveszter, húsvét, születésnap...Mennyi ünnep. Mennyi elintéznivaló, tökéletességre törekvés, sütés-főzés, takarítás, készülődés. Ezekkel jár. Ez mind nem baj,hisz meg kell adni a tiszteletet az ünnepnek, várni kell, igazi ünneppé kell tenni, mert ha túl hétköznapi, akkor mi különböztetné meg a többi naptól azt a jeles eseményt,amire készülünk? De vajon hány ember gondolja úgy,hogy csak azért mert ünnep még nem kell halálra hajtottan, fáradtan, szétcincált idegekkel várni egy ünnepet? Fiatal vagyok még,de ennyi idősen is kezdem belátni,hogy mind szép és jó,amire gyerekkoromban megtanítottak és amit láttam,hogy asztal roskadásig kajával, minden pöccre kész, ital,sütik, díszítés, csak épp öltük már egymást az utolsó percekben és a legkevésbé sem vártuk,hogy utána mosolyogva együtt kelljen ünnepelni,mikor nem segítettük egymást röviddel előtte, hanem szívünk szerint a fenébe küldtük volna. Az ide karácsony ilyen volt....Nem lep meg,hisz gyerekkorunktól kezdve így telnek a karácsonyok, ideges készülődésben, feszültségekkel telve, de persze utolsó előtti napra mindig végeztünk és 24én már talán sikerült egymást szeretnünk. De idén 24én este végeztünk a sütéssel, rend még sehol sem volt, az ünnepi ebédet meg 2 nappal előtte megettük. Sőt! Már az újévi lencsét is megettük. Persze ez alkalommal is végeztünk és le tudtunk ülni a fa alá ajándékot bontogatni, mert rend lett,meg lett egy süti is legalább, de mind hulla fáradtak voltunk a szokásos veszekedéshez is,hogy ki mit bontson. De a szilveszter? Ez a nap,amit ha nem is izgatottan vártam, de azért csak vártam,hiszen nagy elhatározásokra jutottam,amit ma éjfélkor ünnepélyesen akartam megtenni...szóval eljött ez a nap. Hívtak ide-oda buliba, de itthon maradtam,hogy tiszta fejjel léphessek az újévbe,hogy a céljaimat józanul és erős elköteleződéssel tűzhessem ki, mégis úgy fest, percek múlva éjfél, de se nem vagyok erős jelen pillanatban, se nincs kedvem célokat kitűzni. Ma is robotoltam,hogy a holnapi vendégeknek minden kész legyen. A veszekedések ma sem maradtak el,sőt még az imént is volt egy kis csetepaté a pezsgő bontás körül,amit előre akartunk hozni,hogy lefekhessünk korábban. A többiek koccintottak,még ha előtte össze is vesztek, de nekem az elveim nem engedték,hogy teljes vigyort vágva koccintsak csak azért,mert így szokás. Én akkor koccintok, ha békesség van, egymás egészségére és szép jövőjére koccintunk. De itt csak azért volt koccintás,hogy ne maradjon ki és mehessünk aludni. Úgyhogy idén nem koccintok...pedig olyan szép célokkal indulok az új év felé,amit meg akartam ünnepelni a családommal. Hiszen két év munkanélküliség és céltalanság után végre olyan dologba kezdtem ami érdekel és amivel szeretnék tervezni. Nekem ma lett volna a napja,hogy ezt megünnepeljem. De mindenki elfoglalt a saját zűreivel és nem látjuk egymást. Nemhogy egymás gondját vagy örömét. Rég nem írtam, pedig lett volna mesélni valóm. És még lesz is. Most elindult bennem valami, vagy inkább velem valami? Nem is tudom. De bármilyen káosz is van körülöttem, és még ha szét is esem rövidke percekre vagy órákra,azért érzem magamban,hogy 26 évesen talán hosszú évek után most először megint élem az életem és nem csak álmodok róla.

De ja vu

Sírni volna kedvem, de egy könnycsepp sem jön a szememre. Évek óta nehezemre esik a sírás. Talán elsírtam,amit lehetett. Pedig néha olyan sokat enyhítene a szívem terhén,ha elsírhatnám. Ma arra kezdek rájönni,hogy vannak emberek,akiknek nem való a párkapcsolat,mert egyszerűen nem képes benne élni, társ lenni, kompromisszum kész lenni, hajlítható lenni. Már a kezdeteknél kibuknak ezek a hibák, a simulékonyság hiánya, ezért már a randizásnál is problémák adódnak. Csak 1 randiig jut a 2 illető, vagy párig,aztán vége. Az ilyen emberek hiába vágynak kapcsolatra, hiába vonzzák a másik nemet,mint a mágnes...csak ideig-óráig tart a "varázs", mert amint kapcsolatba lépnek a szemkontaktus után, megkezdődik az ösztönös leépítési folyamat, a menekülés a lehetséges kapcsolat elől. Az ilyen típusú emberek hiába vonzódnak a másikhoz, a közelség mégis fullasztóvá válik rövid időn belül számukra.

Ludovico Einaudi - Underwood - In A Time Lapse (Out Take)

Közeleg a várva várt tavasz :-)

Közeleg a tavasz :-)

Érzem a zsigereimben, hogy végre megint kezdődik az "élet". Elkezdődik valami új, valami jó.
Az idei tél különösen nyomasztóan hatott rám. Szinte csak vegetáltam, éltem napról-napra. Vártam, hogy elmúljon a hideg, hogy befejeződjön egy időszak, ami nem a legjobb időszak volt az életemben.

Úgy érzem az idei év valami különlegeset tartogat számomra. Sőt nem csak számomra, hanem mindazok számára, akik nyitottak a jóra, az újra.
Eddig csak lazsáltam és vártam, hogy számba repüljön a sült galamb. Se meló, se semmi.
Életemben először odatettem magam és ezerrel ontottam az önéletrajzokat szanaszéjjel az országban és külföldre is.
Ősztől, ha addig nem alakul semmi igazán bíztató, akkor irány Ausztria, Salzburg ahol sok szeretettel várnak :-) Életem első munkahelyén tegnap írtam volna alá életem első szerződését, de sajnos nem az volt az én utam,így 5 kemény ingyen ledolgozott nap után úgy döntöttem várok még valami másra, ami én vagyok legalább egy kicsit és amiért azt mondom, hogy érdemes elhagynom az otthonom. És valami azt súgja, hogy nemsokára olyan munkát találok, amiben nem csak jól érzem magam, de ami más területeken is szép jövőt tartogat :-))

Ez hosszú idők óta az egyik legszebb napom. Nyugodt vagyok, szeretem az életet és hálás vagyok, hogy kirándulhattam ma a családommal csodaszép időben. Mégcsak nem is mentünk messzire, nem is költöttünk pénzt benzinen kívül semmire. Mégis szuper nap volt. Láttunk szarvasokat, nyuszikat, pávát. Szedtünk medvehagymát. És élveztük a tavasz első igazi napsütését. Csodás volt. Az ilyen napokért érdemes élni, amik a maguk egyszerűségével a legszebbek.